A magas építésű, bőrrel kárpitozott luxusterepjáró néhány perc késéssel érkezett Szabó üzeméhez, de a sofőr elhúzódó telefonbeszélgetése miatt, amit fülére szorított készülékkel végzett, a késés ennél jóval jelentősebb, már-már arcátlan volt. A félig rágott gyümölcs logójával díszített telefon, vélhetően a tulaj ideges kezelése miatt törött volt. Így is csúszott be a trendi zakó blső zsebébe, pókhálós kijelzővel. Ezután a magas, elegánsan öltözött úr a fényes bőrcipőjével Szabó irodája felé vette az irányt, amit lépteinek kopogása jelzett is messziről.
Szabó Úr készségesen, szinte a küszöb alól óvatosan felnézve fogadta a méltóságot, mintha az nem ajánlatot, hanem csodát hozott volna. És valójában azt is hozott. A számviteli törvények kiskapuira mutató fényes, színes csodát. Az itt létrejött találkozót néhány telefonbeszélgetés előzte meg, ami során ennek az igazi úrnak sikerült olyan tekintélyt kitaposni Szabóból, hogy ekkorra biztos befutóvá tette. És ez az önbizalmán meg is mutatkozott.
És hogy mivel érte el a kiváltott hatást? Nem ígért, nem is ajánlott. Szimplán sztorizott. Luxusról, jólétről, biztos döntésről, tutiról és okosságról. És hogy mindez igaz volt-e? Senki nem ismert olyat, aki bizonyíthatná az ellenkezőjét. Hitte, aki hinni akarta.
Szabó akarta. Akarta hinni, mert végre akarta élvezni azt, amit mások életében látott. Jólétet és boldogságot.
A megbeszélés szinte nem tért ki a gép műszaki részleteire. Ha mégis felmerült valami, ezek kapcsán is volt egy sztori. Mert amikor egy ismerős éppen ilyen gépet vett, ez vagy az itt és ott nyaralt. Magángéppel utazott. Vagy újabb és újabb vállalkozásokat kebelezett be. És hasonlók. Elszórt mondatok, füstölgő gondolatok. És az éppen erre vágyó Szabó pont saját magát látta a Kanári-szigeteken. Valahogy úgy, mint azon a régi poszteren a nappalija falán, amit 20 éve néz.
És miután Szabó tekintete lila volt mind attól a sok éve elnyomott vágytól, amit ott és akkor már elérhetőnek érzett, a méltóságos úr elővette mindazt, aminek digitális nyomát nem akarta hagyni.
– Szabó Úr, hoztam Önnek egy ajánlatot. Azaz, hogy kettőt. Az egyik, – tette elé – amit megnézhet, el is felejthet. Ennek érvénye akkor lenne, ha köztünk a bizalom nem lenne. De van, mert pontosan érzem, hogy egy rugóra jár az agyunk. – mondta, miközben Szabó feje az ostoba bólogatástól majdnem legurult a nyakáról. Mintha a gerince eltűnni kezdene.
– Ez pedig – folytatta az uraság – a mi rugalmas megoldásunk. Kizárólag Önnek. – ezzel a másik papír is az asztalra került.
Szabó izgatottsága nem volt nem felismerhető. Éppen, mint a hatéves Ferike, aki a locsolkodásért csokitojást kap. És pénzt is. Aminek értékét nem tudja, de fontosságát már érzi.
– Szép kis különbség. – jegyezte meg végül bután.
– Megdolgozott érte. – mondta a méltóságos, kis hatásszünetet hagyva, hogy Szabó szívét jobban csavarja, és visszaigazolja amit hallani akar.
– Kecske is jóllakik, káposzta is megmarad. Ugyebár. – villantotta Szabó olvasottságát, amit vélhetően az anyósa Kiskezed magazinjában láthatott.
– Ahogy mondja. És egyen az a kecske rendesen. Az én partnereim mindig kitüntetett szerepbe kerülnek. – udvarolt az úr.
– Mennyivel lehet beszállni? Úgy értem, mi a projekt önereje. Forintban. Vagy Euróban. – kérdezte Szabó remegő hanggal.
– 30%. – volt a válasz haláli nyugalommal, az előbbieknél csendesebben kimondva.
– Nem kevés ennek a cégnek. – mondta Szabó, de még mindig nem lemondóan, csak kisebb lelkesedéssel.
– Van erre pénzügyi szervezet, aki rugalmasan segít. – mondta a vendég, megnyomva picit a rugalmas szót.
– A bankoknál nem állok jól. – aggodalmaskodott Szabó.
– Van Önnek Szabó úr legalább egy, öt évnél nem régebbi eszköze, aminek az értéke betakarja a 30%-ot?
– Találunk. – mondta Szabó kérdő tekintettel.
– Viszlízing. – jött a válasz.
A beszélgetés már nem tartott sokáig. Kevés, de annál súlyosabb szavak nyomták agyon Szabó előző vendégének gondolatait, hosszútávú terveit és céljait. Több szó nem esett a gyenge felépítésű, munkára csaknem alkalmatlan, komoly műszaki értéket nem tartalmazó gépről. Az ipar és szakma ellen elkövetett arcátlan bűn volt ez a konstrukció.
A következő hetek izgalmas várakozással teltek Szabó számára. A pályázat sikerének híre ezt tovább fokozta. Ezután pedig racionalitástól és logikától fosztott ténykedés vette kezdetét. Persze mindez csak pénzügyi és számviteli folyamatokat érintett, szigorúan a méltóság vezénylése szerint, amit Szabó hűségesen követett.
Az üzemben nem történt semmi. Illetve egy azért mégis.
Szabó a kisebbségi komplexusából növesztett szánalmasan erőltetett nagyképűségével bejelentette, hogy jelentős fejlesztések következnek, mely innovációk nyomán itt többek munkáját a legmodernebb technológia váltja ki. Szült is a kijelentést némi ellenérzést, és még több ellendrukkert, megágyazva a projekt sikerének. A CNC megmunkáló központ megkezdte a szervezeti kultúrába való beilleszkedést jóval az érkezés előtt.
– Józsikám, remélem a Te munkádat veszi el elsőnek, mert azzal a selejt száma lényegesen lecsökken. – kezdte húzni egyik dolgozó a másikat.
– Én is remélem, mert nehezemre esik ennyi sz@rt gyártani. – vette a lapot Józsi.
– Az innováció a Szabó család gumikereken guruló vagyonán kívül itt még semmit nem ért el, ahogy most se fog. De hogy egy autó, hogy váltja Pista bácsit a köszörű mellől, még nem tudom. – jött egy keserűen vicceskedő megjegyzés a harmadiktól.
A Szlovákiába bejegyzett cég számlájára történő utalás megadta Szabónak az adóterhek enyhtésének lehetőségét, melytől könnyebben vette a levegőt. De ment itt számla különböző cégekhez. Volt olyan is, ami az üzemben soha be nem került munkáról szólt, vagy el nem végzett szolgáltatásról. Végtére is, a bonyolult, de összességében jól összerakott folyamat Szabó arcán rég látott méretű, de annál pofátlanabb vigyort növesztett. Többen azt beszélték, az irigységtől fűtve talán, hogy a kontinens gazdasági közössége által összedobott tőke valódi fejlődést hozott a Kelet-Európában működő Szabónak. Csak nem az üzemben, hanem otthon, a családban.
És a gép, ami raktári lévén gyorsan szállítható is volt, szerencsére nem tartalmazott semmi olyat, amivel a Szabó Művek igényeire szabhatóvá tette volna. Y szánjainak lineáris vezetékei egy bő arasznyira egymástól tartották az erőszakkal megnövelt löketű X tengelyeket, így jelentősebb stabilitástól vagy merevségtől nem kellett tartani. A szíjjal hajtott orsó már 6000-es fordulattól épp úgy visított, ahogy a „gumicsizmás paraszt” disznója, ha a torkára lépnek. Hangzatos előnye volt a sok áramot fogyasztani képes nagy teljesítményű főmotor, melyhez hatékonyságra képtelen kis nyomaték párosult. Az esernyős tár szomorúan billegve lógott az asztal felett, amit az átgondolatlanul 50 bar nyomás fölé növesztett hűtővíz nyomás kellemesen áztatott el, garantálva a szerszámcsere későbbi elakadást.
A telepítés előtti napon a méltóság elküldte a megfelelő méretű hálózati tápkábel és levegőforrás igényt. Szabó az árát bekérve meghökkent, nem számolt a százezres, induláshoz szükséges költséggel. És amíg az „okos” megoldást kereste, a gép sötét kijelzővel, levegőért fuldokolva került az üzembe. Így is lett kiszintezve, elvéve a dinamikus átmozgatás okozta változások ellenőrzésének lehetőségét.
Az első munka üzembe kerülésére végül világított a kijelző, sőt egy két napos oktatáson is túl volt a „legénység”. Így a gép készülék és szerszámtartók nélkül, a vastól remegve nézett szembe a kihívással. Nála csak a gépkezelő srácok izgultak jobban, amikor megjelent Szabó az ismerős rajzokkal.
– Remélem gyorsan meg lesz. Ha mér megvettem nektek ezt a gépet ennyi pénzért. Ennek az árát vissza kell termelni. – feszült neki Szabó, maga sem tudva, milyen műveletek sorozata visz odáig, hogy egy CNC megmunkálóközponttal dolgozni lehessen.
– Nincs szerszámtartónk csak kettő. Azt is az oktatáson kaptuk, hogy gyakoroljunk. – mondta a legbátrabb gépkezelő, amire Szabó láthatóan zavarba jött.
– Cserélni lehet a szerszámokat. Nem várni kell a sültgalambot, hanem elébe lépni. – oldotta meg a főnök, közelebbről nézegetve az ER32-es patronos befogókat.
És a „munka” elkezdődött. Ugyan az a primitív feladat, amit a hagyományos gépeken csinálgattak, immár NC-n. Igaz, eszközök híján a fúróciklusok után a befogókban szerszámot cserélgettek, méregettek, majd óvatoskodva engedték a programot futni, futogatni. Épp olyan volt, mint a május elseji zsákba futás, csak a táv végén senkit nem várt savanyú sör sok habbal.
A kis távolkeleti CNC gép a sokadik volt a környéken hasonló képességekkel. Szabó, mert hatalmas előre lépésnek akarta látni, így is érezte. De az egyre drágábban kiadott ajánlatait a piac nem vette jó néven. Apropó, piac. Ugyan arra a piacra támadott, mint előtte húsz évig. Ebben pedig már ezelőtt sem volt komoly potenciál, ezen az innováció, ha ez az, nem segített. De ebből a korlátból nem sikerült kilépni.
A gép aztán egyre patinásabb, vagy ha úgy tetszik rozsdásabb asztallal és hangosabb orsóval dolgozott. Jobb napokon fusin, vagy maszekon, rosszabb időszakokban pedig a környékbeli traktorosok rozsdás alkatrészein. A Szabó műveknél nem volt kontrolling tevékenység, ámde Szabó a bankszámlán érezte, hogy a jég egyre vékonyabb a cég alatt. A várt megtérülés sehol nem volt, profit meg pláne.
És mielőtt bárki azt hinné, hogy a remélt sikeres projekt, és ezen kudarc közti különbözet eltűnt volna, ki kell, hogy ábrándítsam. Nagyon is meg volt, sőt, rendszerint a cégnél is megjelent, egy fényes három ágú csillag mögé bújva. Ezt jobbára csak szegény Szabó nem vette észre.
– Ha lenne egy vagy két jó emberem, ezzel a géppel aranyat lehetne ásni. – mondta keserűen a kudarcoknak felelőst találva Szabó, mikor még évek múlva is büszkén mutogatta azt a gépet, amihez azóta se vett értelmes eszközöket, és a csodát mindvégig hiába várta tőle.
Szerző: Sipos Ádám
