Az élet okozta kihívások nem csak a munkahelyen találták meg Evelint. Szombat reggel, váratlanul került kórházba a nagymamája.
A hír hallatán azonnal elindult, hogy meglátogassa. Nem is sejtette, hogy mire számíthat.
Semmit nem vitt magával, csupán végtelen már-már naivitásba hajló optimizmusát. A legsúlyosabb betegség, amivel valaha találkozott, az egy erős megfázás volt, és el sem tudott képzelni ennél komolyabbak.
A kórházba lépve furcsa hangulatba került.
Beteg emberek kísérték rokonaikat a kijárathoz. Lassan mozogtak, sápadtak voltak. Némelyik inkább sárga.
Semmi jókedv, semmi derű. Kesergés és olykor előtörő hangos zokogás.
Rutintalanul ment a megadott emeletre, ahol az információs pulthoz lépett.
- – Bocsánat, a nagymamámhoz jöttem. Merre találom? – Hangzott a rutintalan kérdés, még a nevet is elfelejtette mondani.
A pult mögül fáradt, kissé unott, vagy tán a buta kérdésekbe belekeseredett nővér nézett fel.
- – Név, születési dátum.
Evelin a válaszát követően megkapta a szobaszámot, majd oda sétált. A falak halvány zöldek voltak, az ajtó szürke. A kilincs nem tűnt kopottnak, de természetellenesen lógott, nem funkcionált. A falakon a betegszállító ágyak hagyta fekete csíkok jelezték, hogy alkalmanként itt nagy a kapkodás.
A szobába lépve három idős hölgyet látott, majd léptei még inkább elbizonytalanodtak, lelassultak. Hirtelen nem tudta, melyik a nagymamája.
Végül az egyik néni remegő tétova kezeit nyújtotta felé, kizárásos alapon meglett a nagyi . Evelin odalépett. Nem tudott megszólalni. Szerencsére a mama sem, így kevésbé volt kellemetlen. Teljesen más volt, mint amit megszokott. Az élettel teli nagymama egy árny volt. Szürke, halvány óvatos jelenség.
Aztán néhány perc csend után, mikorra Evelin visszanyelte könnyeit, pár sablonos mondatot váltottak.
A nagymama, aki a lány fejében a mindig derűs, életvidám örök optimista példakép volt, most alig élve, kedvtelenül feküdt. Sovány volt, színe fakó. Az érintése sem hasonlított egykori önmagára. Szája kiszáradva, szavai halkak és alig érthetők voltak.
Aztán hozták az ebédet. Evelin kihasználva a pillanatnyi zavart villámgyorsan elköszönt, és kilépett a folyosóra.
Menekülni szeretett volna, elrohanni a világ végére, vagy egy kicsit még tovább, de a főnővér elkapta.
- – Erzsi néni hozzátartozója? – Kérdezte kemény határozottsággal.
- – Igen.
- – Közeli? – Lépett közelebb a főnővér.
- – Az unokája vagyok.
- – Akkor közeli. Az infó pultnál van egy lista, hogy mire van szüksége a betegnek, kérem, hogy szerezzék be mihamarabb. A kiváltandó receptek is ott vannak. Az sürgős, a kórházi készlet erősen limitált.
A főnővér ezzel eltűnt, a lány pedig szédelegve vette át a listát és a recepteket.
- – Sürgős! – Nyomatékosította a csomagot átadó nővér.
“…amikből már vagy tíz éve önként nem kért, most mégis rettegett, hogy elveszíti.“
Ezzel Evelin elindult egy bizonytalan cél felé.
Miközben a lépcsőn ballagott lefelé, a közös lekvárfőzések, a jó hangulatú strandolások, szalonna sütések jutottak eszébe, a kacagás, a rejtvényfejtés, és mindaz amikből már vagy tíz éve önként nem kért, most mégis rettegett, hogy elveszíti.
A könnyei a kórház lépcsőjének alján végre utat törtek. Jobb híján a ruhájába törölte, és menekült a kocsi felé. De amitől el akart bújni, az bárhol utolérte.
A kocsiba ülve aztán indítani próbált. Egy gyógyszertárat ismert a városban, ahol a nőgyógyásza által felírt pirulákat ki szokta váltani, oda tervezett menni.
De az autó egyetlen kattanás, és egy rövid halk nyikorgás után elhallgatott.
A próbálkozást még néhányszor a kattanás kísérte, aztán az is megszűnt.
Evelin ekkor a tehetetlen, elveszett, lehetetlen vesztes hangulatával azonosulva, kiszállt a kocsiból.
- – B@ssza meg ez a szar. – Tört ki belőle.
Hogy egyedül nem tudta megoldani az világos volt, hogy fogalma sincs, ki tud segíteni az is.
Először a taxi, vagy a busz ugrott be neki, hisz a gyógyszerek előkerítése fontosabb volt, mint, hogy a kocsi milyen sorsra jut a parkolóban. De ebben a megoldásban is volt jó néhány kérdőjel, hisz évek óta nem buszozott, taxiban csak éjszaka ült, és egyikről se tudta, hol éri el.
A parkolóból a járdára lépve egy ismerős alakra lett figyelmes, de nem tudta hova tenni. Két lány kísérte, vele hasonló korúak. Jól öltözött, de nem túl jókedvű család.Mikor aztán Evelin mellé értek, a lány Robit, a kollégáját vélte felfedezni benne.
Robi a földet bámulta, a gyárban tapasztalt jókedve, segítő készsége elveszett az utcai ruha alatt. Magánéleti nehézségek nyomták a vállát, és ez egyértelműen az arcára ült.
Evelin nem teljesen biztosnak lévén magába oda szólt.
- – Sziasztok!
A család lassított, majd Robi arcára visszafogott de barátságos mosoly került.
- – Szia! – Válaszoltak szinte egyszerre mind a hárman.
- – Ismét bajban vagyok. Nem indul a kocsim. – Mondta zavart mosollyal Evelin.
- – Ők itt a lányaim, Andi és Kata.
- – Sziasztok. Örülök, hogy találkoztunk. Apukátok sokat segít nekem, remélem most is tud.
Rövid, udvarias csevej után Robi beült a kocsiba, és elfordította a kulcsot. Majd a résnyire nyitva hagyott ajtón így szólt:
- – Úgy hagytad a lámpát, lemerült az akku. Be kell bikázni.
Robi hangjának könnyedsége és a gyors hiba detektálás arra engedte következtetni Evelint, hogy csillan némi fény az alagút végén.
A vidéki város kórházának parkolója dél tájban szellős volt, ezért Robi kb 10 percen belül oda állt a kocsijával Evelin mellé, elővett egy bika kábelt, és miközben a megfelelő sarukat összekötötte vele, elmagyarázta a lánynak a folyamat lényegét, majd javasolta, hogy szerezzen be kábelt, mert autót mindig, de kábelt csak ritkán talál ilyen helyzetben.
Ezúttal szerencséje volt. Az autója hamarosan beindult. Rövid műszaki instrukciókat kapott Robitól, és közben az is kiderült, hogy a család Robi édesanyjához érkezett, aki Evelin nagymamájával hasonló korú, a lányok pedig szinte egyidősek, a betegség pedig súlyos. Innen a nyomott hangulat.
Evelin beülve a kocsijába, elindult a cél felé. Alig egy fél órát vesztett, amiért nagyon hálás volt. Ahogy azért is, hogy hallotta az öregedő autó kopására utaló zajokat. Korábban ezek inkább bosszantották, most viszont megnyugtatta, mert a működéssel járó természetes zörejnek tűntek.
Annak is örült, hogy a gondolatai kicsit elterelődtek. Ezek az érzelmileg nehéz helyzetek sokkal könnyebbek, ha nincs egyedül.
Aztán azon gondolkodott, hogy hogy lehet az, hogy az az ember, aki számára egy koszos bakancsú, munkásruhás fickó, akit ha lehet elkerül, most egy kimondottan jól öltözött, finom modorú úr volt, aggódó édesapa, gondoskodó családfő.
A szivárvány sem mindig szép!
Minden, ami az elmúlt időkben történt vele olyan furcsa volt. Gondolt valamit a világról, és ezek a tézisei sorra dőltek meg. A munkás nem volt tapló, de igénytelen se. A főnök nem volt úriember, és segítőkész se, a nagymama sem volt halhatatlan, de sérthetetlen se, és ő maga sem mindentudó, de még csak tapasztalt se.
Miközben leparkolt a patika előtt, a szokott helyére az jutott eszébe, hogy a szivárvány sem mindig szép. Mert ha a főnöke jelleme a szivárvány, az nem szép. És ha ez így van, akkor az eső sem mindig rossz, és a munkás sem mindig olajos.
A nagymama állapota lassan javult, de javult. Evelin pedig munkával töltötte a hétköznapokat, amikor pedig tudta, elkezdte figyelni a körülötte zajló eseményeket.
Mivel irodai helye a cég vezetőjének közvetlen közelében volt, hallott minden beszélgetést, látta a tárgyalások előkészületeit, hallotta egy részüket. Tanúja volt az állásinterjúknak és egy elbocsátásnak is. Néhány nap hatalmas mennyiségű információt hozott neki, ami az értő figyelem képesség használatának volt köszönhető.
Bár még következtetést nem bátorkodott levonni, tanulva korábbi “hamar ítél” hibájából, azt már látta, hogy a fekete néha korom szinű, néha sötét szürke, és a kettő között bármi lehet.
A kommunikáció pedig egy olyan eszköz, amit rendkívül rugalmasan lehet használni a megfelelő cél elérése érdekében.
Az, hogy egyes emberek időnként átlépik a jó ízlés határait, világos volt a számára, ahogy az is, hogy néha ő maga sem tudott volna jobb megoldást ennél.
A konfliktus ritkán hozott jó eredményt.
Ahogy elméjében fény gyúlt, az árnyéka halványodni kezdett.
Az üzemben keveset járt, és a gépeket továbbra sem értette. Számára voltak azok, amelyek szikrát szórtak, amik vizet és voltak amik tüzet. És neki az, hogy a hegesztő üzemben hegesztenek, a forgácsolóban forgácsolnak elég volt. Azt viszont bizonyosan sejtette, hogy a lakatosok nem mindig csak lakatolnak.
Rászokott a köszönésre, de legalábbis az üdvözlésre. Ha a dolgozók közt járt, kereste a szemkontaktust és biccentéssel jelezte tiszteletét a másik felé. Nem erőltetett volt ez a részéről, inkább lassan teret engedett a belülről jövő tiszteletnek és elfogadásnak.
Az emberek pedig értékelték, legalábbis eleinte így tűnt.
Voltak többen, akik kedvesen keresték a társaságát és olyanok is, akik túl kedvesen.
Gyakori volt, hogy olyan információkat kértek tőle, amiről tudta, hogy nem kerülhet az üzembe. Ez rosszul esett neki, mert részéről a magatartása megváltoztatása a tiszteletről szólt, amíg más ezzel megpróbál visszaélni és kihasználni.
A pletykákkal nem foglalkozott, nem sértette, pedig alkalmanként vissza hallotta.
Mire a nagymama haza került a kórházból Evelin tudta, hogy a “mindenkivel jóban” lenni lehetetlen, de a “mindenkivel jóban lenni látszat fenntartása” nem az.
Vannak, akiket bizalmába engedhet, mint Robi, akivel azóta is heti rendszerességgel váltott pár szót, és vannak, akik az udvarias bájcsevejt is csak röviden érdemlik.
És ezen összefüggés megszületése után elkezdte elfogadni, mikor a főnöke ugyanazon témában két különböző emberrel két teljesen ellentétes stílust, néha ellentétes álláspontot képviselt. Ez nem jelentette azt, hogy azonosult is ezzel, csupán nem lett dühös, gyermeki igazság érzete nem akarta felrobbantani a világot.
Egy játékot is kitalált. Mikor egy ügy, jellemzően szállítási késedelem világos lett Tóni, a cégvezető számára, izgatottan kezdte várni a panaszos ügyfél hívását, miközben különböző forgatókönyveket talált ki az irodában sétálgatva.
“Már úton van, tegnap kellett volna vinni, a sofőr beteg lett, vagy Én meg erről miért nem tudok” forgatókönyvek voltak a legesélyesebbek. Evelin megpróbálta kitalálni, melyiket dobja be Tóni.
De a legviccesebb számára az volt, amikor a jogosan panaszt tevő ügyféllel folytatott telefonbeszélgetés túl hosszúra nyúlt, aminek a végére Tóni másik hazugságot próbált meg eladni, mint a hívás elején. A meglepő az volt Evelin számára, hogy a nyilvánvaló hazugság még az ügyfélnek is annyira kellemetlen volt, hogy nem világított rá soha.
az emberek közel sem változtak annyit az elmúlt harminc évben mint a technológia
A nagymamával való gyerekkori közös sütés öröme erős nosztalgikus vágyként élt benne, így mikor a mama állapota lehetővé tette, Evelin felkérte őt segítőnek egy konyhai akcióra. A sütés közben megélt hangulat, az illatok és a jóízű beszélgetés lehetőséget adott az alig elmúlt gyerekkora újraélésére. Olyan őszinte lehetett, amit a felnőtt világban már nem volt bátorsága máshol megtenni, olyan felhőtlenül boldog, ami a felelősségekkel teli nagybetűs életben szinte sosem adatik meg, ha másért nem, az irigyek miatt.
Mikor aztán a süti a sütőbe került, a munkahelyi témák is előkerültek. Evelin lelkesen beszélt az elmúlt hetek megfigyeléseiről és csodálkozva hallgatta nagymamája releváns és hasznos tapasztalatait, jóindulatú tanácsait. Olybá tűnt, hogy az emberek közel sem változtak annyit az elmúlt harminc évben mint a technológia. A vállalati hierarchia szintjei vagy a generációk közötti feszültségek jellemzők és nehezen kezelhetők voltak régen és most egyaránt.
A süti egy részének sorsa végül az üzembe kerülés lett. Jókedvvel és jó szívvel vitte be hétfő reggel, a főnök érkezése előtt, és adott belőle mindenkinek, akivel szóba állt. Rövid de kedves beszélgetések alakultak ki. Örömmel látta, ahogy a koszos kezek elkapkodják, amibe belesütötte minden szeretetét és élvezte, hogy dicsérik a munkáját. Bár jóllehet, a süti sikere a nagymama érdeme volt, örömet okozott neki az a sok csillogó szem, akik szinte értetlenül nézték megváltozott viselkedését, fokozott kedvességét.
Robi is észrevette a változást, és persze tudott a mama állapotának javulásáról is. Önbeteljesítő jóslata menthetetlenül igazolódni látszott.
A fiatal éretlen szőke lány elkezdte elhagyni az árnyékát, és kedvességével, segítőkészségével és ügyviteli munkájával a cég közös céljait szolgálni. Amit az iskolában nem volt lehetősége megtanulni, azt az élet néhány óvatos leckével pótolta, hogy aztán egy közösség értékes és hasznos tagja lehessen, saját életének pedig célokkal teli motivált főszereplője.
Szerző: Sipos Ádám
