Az ezüstszínű szedán lóerőkben nem bővelkedő dízel motorja hangtalanul gurult a cél felé. Az egyébként küllemre is jellegtelen autó semmilyen feltűnést nem keltett, ahogy a megbeszélt időpont előtt tíz perccel a helyszínre ért. Ábel szinte soha nem késett, ámde rendre korábban érkezett. Hogy kellemetlenséget ne okozzon, a kocsiban várt. A szögvasból hegesztett strandkorlátkék kapu sarkig nyitva volt nem úgy, mint az üresen álló porta épület, ami eredeti funkcióját a cég zsugorodásával elvesztve, lelakatolva fogadta az érkezőket. Mintha csak nem lenne mit őrizni, vagy nem lenne kit fogadni. A gyár beton udvarán csak elvétve lézengett egy-egy kantáros gatyás srác, kezeikben kisebb nagyobb vasakkal.
– Amelyik jobban siet, az fusin, vagy maszekon dolgozik. – gondolta Ábel magát szórakoztatva a hátralévő percekben.
Miközben az ügyfélnek hozott ajánlatot össze készítette, telefonját híváshoz vette elő. A tárcsázás alatt, amit az autó kihangosítója profin kezelt, már gurult a külső parkolóból a valamikori mezőgazdasági tevékenységet gépészeti oldalról támogatni hivatott telepen.
– Tessék, Szabó. – kezdte egy végtelenül életunt hang a szívélyesnek nem ígérkező beszélgetést.
Ábel a benne lévő energia maximumával vágott bele, remélve, hogy életet pumpál az unott és goromba Szabóba.
– Üdvözlöm Szabó Úr! Simon Ábel vagyok, és az Önnel egyeztetett időpontra jöttem, hogy előkészítsünk egy nyertes pályázatot. – mondta, még mosollyal az arcán.
– Ön a pályázat író? – jött a kérdés, amire tudta ugyan Szabó a választ, de szeretett és tudott is kényelmetlenkedni.
– Nem, Szabó Úr. Én az vagyok, az értéket teszi a nyertes projektbe. A szerszámgép ajánlatát hoztam Önnek. – mondta Ábel, a végét maga is elnevetve.
– Ide is ért? Remek! – mondta Szabó, immár emlékezve a találkozóra – Nincs sok időm, de meglátjuk. – tette még hozzá a kezdetinél a több, az elvárhatónál jóval kevesebb lendülettel a hangjában.
Miután Szabó adott némi támpontot az irodájának lokációját illetően, a hívás megszakadt. Ábel pedig tüdejét levegővel töltve bosszankodott.
– Nincs sok időm. – ismételte magában, miközben tudta, hogy a negatív gondolatok tovább csökkentik a siker halvány esélyét. Ezért a beszívott levegőt a bosszúsággal együtt engedte ki magából.
Az autót újra mosolyogva hagyta el, és reménykedett, hogy a saját kis levont tanulságain túl mást, esetleg némi üzletet is el fog tudni hozni erről a nehezen induló megbeszélésről.
A régi vágású irodában a telepen látott minden máshoz képest meglepően igényes, rusztikus bútorzat fogadta. Meg persze Szabó langyos kézfogása.
“Ideje menni.” – jelezte neki egy belső hang, de nem adta fel. Gyengének érezte volna magát, ha meg sem próbálja.
Ábel elfogadta a kávét, amivel kínálták, miközben kiemelte, hogy a rövid beszélgetéshez egy rövid kávé keserűn esne jól neki. Nyilván Szabónak nem esett le ebből semmi, de Ábel szinte felnevetett saját pofátlanságán.
A titkárnő a kávét gyorsan szervírozta, ami jól is jött, mert a beszélgetés nem akart elindulni.
– Feketén issza? – kérdezte Szabó, mintha most esne le neki Ábel beszúrt tüskéje. De valójában csak nem figyelt.
– Feketén, keserűn. – mondta Ábel.
– Mint az élet. – mondta Szabó, miközben sajátjába nagy adag cukrot öntött.
– Mint az élet általában – mondta Ábel, hogy ellent ne mondjon az ügyfelének, és folytatta – de nem ma. Jó idők jönnek Szabó úr. A megújulás hónapjai.
Szabónak tetszett az ígéret, de ez nem az Ő tánca volt. És belül ezt már eldöntötte.
– Nekünk sajnos nincsenek hónapjaink. – mondta, vissza savanyodott pofával, mintha az üzem és a gyártelep az elmúlt évtizedet nem alvással töltötte volna.
Nehéz típus volt, de Ábel megszokta, ahogy azt is, hogy a 20-30 évvel idősebb urak esetenként nem kezelik partnerként. Akkor sem, ha egyébként szakmailag sem volt reménytelen, sőt. De persze akadtak Ábelnek is kérdései.
– Szabó Úr, köszönöm, hogy fogadott, és engedje meg, hogy betartsam az ígéretem. Nem fogom sokáig rabolni az idejét. De csak hajt a kíváncsiság – fordult el a kanapén Ábel, és folytatta – ez az alkatrész itt, miben lett megfogva? – csúszott ki a kérdés, őszinte szakmai érdeklődéstől motiváltan, miközben egy porral lepett vitrinre mutatott. Az alkatrész érdekes volt, valamiféle mezőgazdasági gépalkatrész lehetett, jellegzetes pirosra festve, kivéve a megmunkált felületeket.
– Nem volt könnyű szülés. – mondta Szabó büszke, de visszafogott mosollyal, miközben egyértelmű volt, hogy van e mögött egy jó sztori.
A történet visszanyúlt a vállalkozás indulásáig és érintette a fő mérföldköveket. Volt ott kapcsolódás emberrel, géppel és szerszámmal is a kiállított alkatrész kapcsán. És a sztori természetesen sejteni engedett kudarcot, félelmet és csalódást is. Ezek is hasznosak voltak Ábel számára, de a mély boncolgatásba nem ment bele. Kerülte a kapcsolatépítés kezdeti időszakában a mély negatív érzéseket keltő témákat, tartva attól, hogy a személyét ezzel párosítja.
– A múlt izgalmas. És jelentős mennyiségű tudást és tapasztalatot is érzek itt. – mondta Ábel, hátra dőlve a kanapén. – de mielőtt lerántom a leplet a hozott ajánlatról, mondja el nekem Szabó úr, merre látja a jövőt? Mire készüljünk együtt? – tette fel azt a kérdést, amire adott válasz hangulatából biztosan kiderül Ábel számára, hogy ez az ügyfél az Ő ügyfele, vagy valaki mással dolgozik majd együtt.
– Ha én azt tudnám. – mondta Szabó, és hozott az előzőnél kevésbé összeszedett, összefüggésekkel csak ritkán tarkított szabadkozó választ. Már, ha az válasz volt.
A hosszúra sikerült “Szabó beszéd” mentegette egyrészt a vállalkozást a megélt kudarcok miatt, de mentegette Szabót is, aki nyilvánvaló és értelemszerű módon az általa nem befolyásolható környezeti hatások miatt nem lehetett sikeres.
Ábel érezte, hogy a félelmek egy része abból fakad, hogy a múltban minden meghozott döntés nem adatokon, hanem érzéseken alapult. A tuti dolgok, amik jóakaróktól kapott fülesek által jutottak el Szabóhoz egy ideig segítették a vállalkozást. De a világ változni kezdett. És ez volt Ábel érzése szerint a másik probléma. Adatok nélkül az ipari vagy gazdasági trendek Szabó számára semmit nem jelentettek. A régi nótát énekelte Szabó a megváltozott ütemre. És a kezdetben zenésnek ígérkező táncos mulatságból – ez volt ugyanis Szabónak a vállalkozó lét ígérete – egy elviselhetetlen zaj lett. Járta azért a csárdást, egyet jobbra egyet balra, vagy épp egyet előre többet meg hátra. De a boldogság nem jött el.
Szabó a jövőről festett képet fakóra színezte.
A kérdés eldőlt, Ábel nagy levegőt véve belefogott a “záróbeszédbe”.
– A jó hír, hogy a megbízhatatlan gépek és a megcsúszott munkák problémájára van megoldás. A kevésbé jó, és érdemes erről nyíltan beszélnünk, hogy az oda vezető út nem ígérkezik rövidnek. Ez független attól, hogy milyen gépet vásárol. Attól csak az fog majd függni, hogy egyedül, vagy komoly szakmai segítséggel a háta mögött indul-e el. A megoldás tehát bőven túlmutat a gép beüzemelésén. Ami viszont bizakodásra adhat okot, hogy ezen az úton haladva biztos, hogy a munkaerővel kapcsolatos problémák is enyhülnek majd.
Ábel ezután lassan előre dőlt a kanapén. És miközben kezei a mappájából előhúzták az ajánlatot, főleg a saját lelkiismerete megnyugtatására kiegészítette az előbbieket egy gondolattal. Szabó szemei Ábelre ragadtak.
– Az iparban is új szelek fújnak. Több a lehetőség, de több a veszély is. A világ komplexitása nehezen átláthatóvá teszi még az egyszerűnek tűnő dolgok működését is. Amire tehát szükség van, az hiteles információ.
A régi jó szakemberek nincsenek többé. Hiányuk kínzó és fájdalmas, de a nosztalgia nem hoz semmilyen eredményt, a kasszába meg főleg semmit. A gép önmagában életlen fegyver. Szükség lesz a harchoz tudásra, szerszámra, készülékre. Ezekben, a pályázat keretein belül rugalmasan mozogva tudunk segíteni. De a financiális részben nincs több rugalmasság. Szükség lesz még a piac fejlesztésére is. A mi gépünkkel olyan iparágak, mint a szerszámgyártás nyílik meg Ön előtt, ami a korábbinál magasabb margint hoz.
Ennél a résznél kihúzta az ajánlatot az igényes bőr mappából. Szabó szemei majd kiestek a kíváncsiságtól. Ábel tudta, hogy elvesztette az ügyfél figyelmét, ami csak az ár leleplezése után tér majd vissza. Ha visszatér.
Ábel a maga megnyugtatására és a játék kedvéért még beszélt egy keveset a gépről. A szerszámtár előnyeiről, a vezérlő kezelhetőségének és a programozásnak a könnyűségéről. Hogy megtörje Szabó feszült izgalmát, néha kérdezett tőle.
Például, hogy – Mit gondol Szabó úr, mennyivel merevebb ez a gépváz, ami 40%-kal nehezebb, mint a versenytársaké? Vagy hogy – Találkozott már elégedetlen ügyfelemmel?
Szabó hümmögött, és némi jóindulattal még lelkesnek is mondható volt. Ehhez azonban csukott szemmel kellett nézni.
Ábel mondandója igen fontos lett volna, ha a döntések nem érzelmi alapon születnének, és ha kimondott és nem kimondatlan problémákat kellene megoldani. De ember lévén Szabó döntése is érzelmein alapultak. Szerencsére kellően okos volt ahhoz, hogy később racionális érveket sorakoztasson emellé, amivel, ha mást nem is, magát biztosan meggyőzi majd.
Ekkor Ábel kitette az ajánlatot az asztalra. És nem szólalt meg. Szemei először Szabóra irányultak, majd, amikor abból kiolvasott minden számára lényeges dolgot, a kávéscsészét figyelte. Az egyébként iható presszó kávé kremája már száraz volt. Ebből nagyjából tudta, hogy a beszélgetés 100-110 perce tarthat. Hosszabb, mint Szabó remélte.
– Akkor ez ennyi? – kérdezte Szabó, aki láthatóan túl volt egy nehéz eszmefuttatáson.
Ábel várt egy picit a válasszal, majd az esélytelenek nyugalmával, ami őt is megnyugtatta elkezdte.
– Csalódásmentes és garantáltan megtérül. – majd eszébe jutott, hogy most hazudott, mert, ha Szabó nem kapja össze az üzemet, akkor az a 30% sem térül meg, amit nem a támogatás fedez a buliból. De ez rajta kívül állt. – az ár ennyi.
– Köszönöm, hogy eljött és bemutatta nekem. – mondta Szabó kiszáradt szájjal. – A bemutatott gép remek, Ön pedig nagyon felkészült volt. Őszintén köszönöm. De nagy döntés ez nekem. Nem tudom. Nehéz döntés. Nem tudom. – ismételte.
És persze, hogy nem tudta. Hisz az ajánlat nem a gépről szólt. És nem is a pénzről szólt. Ez az ajánlat itt egy olyan utat mutatott Szabónak, amit soha nem is járt. Egy sok verejtékkel és küzdelemmel is járó, hosszú, de jó eséllyel sikeres utat. Aminek a végén fényes csúcsok ragyognak. Csak hát messze volt ez a gyors, de kicsi sikereket hozó üzletekhez szokott Szabónak.
– Mondja meg nekem, mi bizonytalanítja el, és én kiveszem az ismeretlent a képletből Szabó Úr. – mondta Ábel azon a meccsen, ami ezelőtt 60 perccel a nagy számok törvénye szerint meg lett futva, világos eredménnyel.
A szavak közti szünetek egyre hosszabbak és még annál is kínosabbak voltak.
– Megoldást kell találnom a finanszírozás kérdésére. – mondta a kispályás Szabó valamiféle szégyennel, aminek helye nincs az üzleti életben, hacsak ez a financiális probléma nem, hogy árnyékos, de sötét utat kíván.
És a beszélgetés itt véget ért. Voltak még szavak, enyhítve a feszültséget, de valójában ez volt a vége. Ábel megoldása nem a pénz cégből való kipumpálásáról szólt.
Ábel a gyors és udvariaskodó elköszönés után már egyedül ballagott kifelé az irodából. Ahogy a nyilvánvalóan átgondolatlan módon berendezett telepen igyekezett a kocsihoz, belátása volt az egyik üzembe.
A fojtogató füstöt magukra öltött, ettől pedig megfakult matuzsálemi korú gépek, mint az ipar halálba hajszolt rabszolgái kaparták a rájuk spanejzlizett vasdarabokat. A visítás, ami a hegesztett szerkezetek marásakor nem is ritka, horrorfilmbe illő kétségbeesett sikoly volt. Pont olyan, ami visszaigazolta Ábel minden érzését ezzel a Szabó üggyel kapcsolatban.
Az utolsó folyosó végén egy, a telephely kapujával azonos színű kék korlát várta. Ahogy felé lépkedett, egyik kedvenc versének két sora villant agyába:
“s miként átestem már lázon és vizsgákon
átesem most itt a korláton”
De nem esett át, és pillanatok múlva a sokat futott szedán csendesen kerregve araszolt kifelé a kapun. Ábel közben a navigációját pötyögte. Az idő kicsit elszaladt, a következő ügyfelet pedig semmiképp sem akarta megváratni.
Miközben a GPS a legrövidebb utat kalkulálta, Ábel mellett magas építésű német prémium SUV haladt el. A V alakban rendezett hengerek különleges hangolt kölcsönöztek az autónak, amiben legalább 5000ccm-es motor dolgozott. Ábel már csak a tükörbe pillantva hátulról látta az autót. Furcsa megkönnyebbülés lett úrrá rajta, és megjelent az arcán az a mosoly, ami a következő ügyfélnek majd kijár.
– Szabó Úrnak 11-től újabb megbeszélése lesz. – gondolta, és elhajtott.
A második részt itt olvashatod.
Szerző: Sipos Ádám
