Egy nap pont a semmire elég, mégis aligha van olyan hazai fémmegmunkáló, aki ne próbálkozott volna már meg a világ megváltásával is ennyi, vagy még kevesebb idő alatt. De csodák nincsenek, a szerencse pedig a jókat és csakis azokat segíti.
Az pedig törvénybe fektetett, hogy ha egy sürgős feladathoz három másiknak össze kell állni, akkor legfeljebb kettő lesz kész.
A bukott mutatványokkal teli szégyenfal memóriáját pedig rendszeresen bővíteni szükséges.
A második részt itt olvashatod.
Nándi története úgy is zárulhatna, hogy nem sikerült. Mert ez bizony nem sikerült. 24 óra nem volt elég, de ennél cifrább dolgok is történtek Nándi műhelyében. És hogy mik, most leírom.
A lángvágott alkatrészek minimálisnak mondható, ám de végzetes csúszással értek az üzembe. A feszültségtől sűrű levegőben elektromos kisülések csattanásai is hallahatóak voltak, az arra érzékeny fülűek számára. A többieknek egyszerűen csak rossz volt ott lenni.
A sürgősen elkezdett munkák gyorsítása céljából Nándi rég nem látott szerelésben jelent meg. Színét vesztett zöld kantáros munkaruhában, az ahhoz illő, orrán acélig feslett bakancsban, de vadonatúj kesztyűben.
Laciban és Tibiben nosztalgikus rossz érzés ébredt. Ők még emlékeztek azokra az időkre, amikor némi kihagyás után Nándi kopott tudással, de túlzott önbizalommal állt be közéjük.
És a baj borítékolható volt.
- – Laci, én ezeket az alkatrészeket készítem elő neked az NC-n. – mutatott Nándi az egyik öreg gépre a sokból, kezében rogyásig nehéz vasakkal egyensúlyozva.
- – Rendben. – válaszolt Laci tudva, hogy a kiszemelt gép nem csak pontatlan de megbízhatatlan is.
A dolgok ezután emberi szótól mentesen történtek. De nem sokáig. Nándi ténykedését először morgással, majd hangos szentségeléssel kommentálta. Az akció vége pedig fémes csattanás, majd néma csend volt.
Erre természetesen mindenki oda kapta a fejét, de csak hogy meggyőződjenek a személyi sérülés elkerüléséről.
Nándi a gép munkaterébe hajolva, két kezével hajába túrva nézte az eredményt. Mintha nem lett volna elég baj enélkül is. De senki nem kérdezett semmit, a katasztrófaturizmus, ha a főnök volt a túraszervező, elmaradt.
Mivel az újdonsült munkás a saját gépén és a kopott szerszámán kívül a munkadarabot is tönkretette, magát megerőszakolva próbálta enyhíteni az okozott kárt. De senkinek nem szólt. Egy tábla lemezt szedett elő, és elkezdte kifelxelni belőle azt a Z betű formát, amit el akart készíteni. Reggel kilenc óra volt, mikor a sarokcsiszoló beindult.
Eközben Tibi és Laci egymás közt leosztva a munkát kezdtek el dolgozni. Jól haladtak, de a hátrány nyilvánvalóan behozhatatlan volt. Petike ezalatt a már kész alkatrészeket festegette. Mázolgatta. Kenegette.
Fél kettő magasságában az addiginál több időre állt meg a főnök csiszolója.
- – Vagy tönkrement, vagy nincs több korong. – mondta Laci, mosolyogva.
- – Vagy elkészült. És akkor marhatod. – feltételezte Tibi, maga sem remélve, hogy így van.
- – Készre van az flexelve Tibikém. Az arany kezű főnököd csodát tett. – mondta Laci az utolsó pillanatban.
Ekkor Nándi jelent meg egy undorító kókány vasdarabbal, ami 40-es lemezből volt vágva.
- – Azt a deres kenyerit. – szaladt ki Laci száján.
Nándi letette az előgyártmányt a dobozba, és bement az irodába. Telefonált, majd kijött.
- – Urak! A munka nem halad jól és valljuk be, sokat én sem tettem hozzá, de hát az a kurv@ gép, egyik se jó. Elegem is van, el fogom adni. Ilyenekkel nem lehet termelni.
- – Na ugye. – mondta Tibi.
- – Szerettem volna ma kész lenni, de ez nem sikerült. Így a mérést holnapra rendeltem meg. Holnap reggel befejezzük a munkát, délelőtt készre szereljük, kora délután pedig bemérik nekünk. Aztán csomagolás szállítás. – ismertette a tervet Nándi.
- – Milyen mérés? – kérdezte Petike, de valójában a többiek sem tudtak semmit.
- – 3D mérőkarral bemérik a készüléket, a mérési jegyzőkönyvvel szállíthatjuk be. – mondta Nándi olyan természetességgel, mintha ez korábban egyszer is, csak utalás szinten elhangzott volna.
- – Ha ezt tudom, odafigyelek. – mondta Laci, nem rejtegetve a meglepetést az arcán.
A munka késő délutánig tartott, Tibi és Laci vállvetve csinálták a melót.
.
.
.
Másnap reggel valóban kevés munka várta őket, legalábbis ami a forgácsolást illeti. Valójában a korábbiakhoz képest derűs volt a helyzet, ha rózsás nem is.
Nándi lelkesen készítette elő a szerelést. A kötőelemek listája az ajánlatkérésben benne volt, de Nándi bízva az addig felhalmozott készletekben nem foglalkozott ezzel. Elővette a csoda csavar készletet, aminek egy része még csak rozsdás sem volt, meg annyira kopott se. Pont jó. Volt ott pár illesztő stift, de nem elég. Nándi felismerve az egyébként szembetűnő hiányt, Tibihez ment a problémával.
- – A szereléshez szükségünk lesz h7-es brezonokra. Tudnál gyártani? De úgy kellene, hogy egy méteres darabot végig esztergálsz, és eldaraboljuk. Úgy haladós.
- – Milyen átmérő?– kérdezte Tibi olyan ráncos szemöldökkel, hogy a Himalája hegység ahhoz képest lankás hegyvonulat.
- – Hatos és nyolcas.
- – Egy méter hosszon? – vágott közbe Laci, és felnevetett.
- – Kihajlik mi? – vágta le az adást Nándi, de mentő ötlettel állt elő. – húzott anyagból megcsináljuk, az a leggyorsabb.
- – És flexel daraboljuk, abban jók vagyunk. Ha maradt korong. – vette viccesre Laci.
- – Az se nem h7, se nem edzett, se nem köszörült, de még menet sincs a végébe. Ami pedig a szétszedésnél igen hasznos. – rántotta le a leplet a sz@r ötletről Tibi.
- – Szétszedni nem kell, szerelve visszük. – Védte ötletét Nándi.
A szerelés gyorsan ment. Némi kellemetlenséget ugyan okozott, hogy a festék itt-ott még fogott, de a srácok túlléptek ezen. Várták és remélték, hogy végre vége lesz ennek a rémálomnak. És akkor megérkezett egy ütött kopott fehér kombi, benne egy fiatalnak tűnő sráccal.
- – Jó napot! Mérni jöttem. A készüléket.
- – Jó helyen jársz. Ez lesz az. – mondta Nándi, mutatva büszkén a remekművet.
Ahogy a srác közelebb lépett arca enyhén eltorzult. Végigmérte a csodát. A megfolyt festéket, a földön gurulászó brezon pótlékokat,majd lehajolt egyért.
- – Nem ez tartja pozícióban? -kérdezte ártatlanul.
- – De, az fogja. – mondta Nándi.
- – De ez lóg benne. – mondta a fiú.
- – Jó az, nem szabad ennek feszülni.
- – De akkor mit fogok mérni? Mert ez soha nem lesz jó? – mondta csalódottan, majd leült egy közeli fa székre, ami egy iskolából került ide.
Némi üldögélés és lelki erő gyűjtögetés után aztán behozta azt a fekete bőröndöt, amiben a mérőkar volt,majd felállított. Elhelyezte a hőmérséklet szenzorokat, bekapcsolta a számítógépet. Az egész olyan volt, mintha űrhajó lenne.
A mérés katasztrófa volt. Nem volt egyetlen zöld méret sem, majd mikor egy méret mégis zöld lett, Nándi idegesen megkérdezte:
- – Van egy rossz méretünk?
- – Nem! Van egy jó! – mondta a srác.
A kora délután induló méregetés első eredménye hatalmas kudarcról árulkodott, de Nándi nem az az ember volt aki könnyen feladta. Főleg, ha nem is értette, hogy ami van, az menthetetlenül siralmas. Egy-egy alkatrész visszavétele és módosítás, kalapálása, igazítása aztán elkezdte zöldíteni a jegyzőkönyvet. A helyzet este 6-ra 50% volt. Innen indult a játék. Miután a srác minden jóindulatát beletéve próbált jót mérni, de nem sikerült, Nándi félre hívta.
- – Mit tudunk tenni, hogy ez jó legyen? Ez nekünk nagyon fontos. – kérdezte.
- – Értem, és igyekszem, de nem valami jó. – mondta a fiú óvatosan.
- – De, jó az hidd el. Mi mindent megtettünk. Valami megoldásnak lennie kell.
- – Mire gondol?
- – Arra, hogy mindketten keresni akarunk ezzel.
Szó szót követett, majd Nándi elégedetten rázta meg a fiú kezét, az meg zavarában pirosodva zsebébe csúsztatta a kezét.
A mérés ezután másképp folytatódott. A korábbi mérési eredmény fényében a srác mondott egy értéket, Nándi pedig egy készlet hézagolóval játszva kirakta a szükséges számot.
A mérőfej ezután ezt érintette, nem a készüléket.
De a jegyzőkönyv így is lassan zöldült be, és 10 óra volt, mire lett egy értékelhető mérési jegyzőkönyv.
A srác kedvét vesztve pakolt be a kocsiba, Tibi, Laci és Petike pedig a fáradtságtól majd össze esve indultak haza.
Másnap reggel Nándi maga vitte be a munkát a teherautóval.
Az átvétel gyors és formális volt. Az előzmények fényében kimondottan könnyű.
Kicsit mindenki megkönnyebbült.
Pár nap múlva azonban számla érkezett a megrendelőtől, ami 1500 EURO javítási költségről szólt. Ennyi volt az ára annak, hogy nem a megfelelő csavarokkal, esztétikailag minősíthetetlen festéssel vitték be a terméket. Nándi összeomlott. A késés miatti ködbér és a büntetés minden pénzét elvitte.
Bár utókalkuláció nem készült a projektről, a cég számláján nagyságrenddel kevesebb pénz volt, mint korábban.
És mivel korábban sem volt semmi, ez egész pontosan a hitelkeret kimerülését jelentette.
A dolog pikantériája az volt, hogy a gyártott készülék bármi nemű módosítás nélkül bekerült a multi cég gyártásába. Úgy, esztétikailag és műszakilag is kicsit fogyatékosan, de hiba nélkül tette a dolgát. Még csak késve se ért oda, az autók gyártásának szempontjából. Azonban az adódott kis malőrök tökéletes lehetőséget szolgáltattak az amúgy is alacsony ár további faragására.
A zaklatott Nándi a szokottnál szótlanabbul és céltalanabbul járkált. Jellemző volt rá normál üzemben, hogy minden buta tervét mint világmegváltót mesélte el az embereinek. Most azonban ez kimaradt.
Ellenben hamarosan idegenek érkeztek az üzembe. Nézelődtek a géproncsok között, és többet el is vittek. Senkinek sem hiányoztak, az azonban vészjósló volt, Nándi elkezdte pénzzé tenni addig féltett sz@rjait.
Pár nap nyugalom után újra idegenek jelentek meg, de ezúttal a forgácsolók által nem használt épületeket kerülgették. Az összefüggés egyértelműnek tűnt.
Nándi eladja a telephelyet!?
De akkor színt vallott.
- – Iszunk egy kávét? – kezdte Nándi olyan időpontban, amikor nem hogy nem szoktak, de még tilos is volt.
- – Gyere Petike, kávézunk. – Kiabált neki Tibi, miközben ő és Laci már indultak is, hogy meghallgassák a mondandót.
- – Most? – kérdezett vissza Petike, de azért elindult.
Nándi a kávé készítése közben a családról, horgászatról érdeklődött, majd a saját dolgairól mesélt. A feleségéről és hasonlók. Majd rátért.
- – Köszönöm a nehéz időkben tett erőfeszítéseiteket. Nem mondhatom, hogy megtérült, viszont azt sem, hogy rajtatok múlt. A legutóbbi munkánk nem hogy nem hozott profitot, de a csőd szélére sodorta a céget. A tüzet eloltottam a vacak gépek értékesítésével, de a veszély nem múlt el. És hogy ilyen vagy hasonló helyzet ne fordulhasson elő, a telephely eddig kihasználatlan részeit bérbe adtam. A felső csarnokot egy fuvarozó cégnek, a hátsó szereldét pedig egy vattacukor gép gyártónak.
- – Na Petike, cukor lesz a prémiumod. – dobta Laci a kölyöknek.
- – És hogy a mi munkánk is meglegyen, ezzel a két céggel olyan együttműködési szerződést is írtam, ami szerint gyártunk nekik alkatrészeket TMK és fejlesztés jelleggel.
- – Egy műszakba jövünk főnök? – kérdezte Tibi.
- – Egybe.
- – Túlóra nem is lesz, Főnök? – sopánkodott Petike?
- – Nem Peti, de a béreden igazítunk, hátha meglesz az a hármas golf az idén. – mondta Nándi, majd letette a kávés bögrét és elindult kifelé.
A srácok néma csendben álltak ott egymás mellett. Végül Nem Laci törte meg a csendet.
- – Új gépek, nagy munkák, szerszámgyártás, európai színvonalú üzem. Évekig hallgattam az álmait. Sosem tűnt úgy, hogy sikerülhet, de ennél többet reméltem.
- – TMK-s forgácsolók lettünk Tibikém, egy fuvarozónál. – tette hozzá savanyúan Laci.
Az új kihívás nem volt leküzdhető a régi szokásokhoz ragaszkodva, a meglévő tudással. És Nándiban már nem volt annyi, hogy elég gyorsan felismerje a rossz irányt, és korrigálja a hajó mozgását. Valójában már a hajlandóság sem, hogy figyelje a cég működésének a helyességét. Szájában nap mint nap keserű ízt érzett.
Nándi zsebre tett kézzel sétált, háttal a forgácsoló üzemének kb. a semmi felé. Majd megállt, és fejét a földnek szegezte. Emberei tekintete a poros műhelyablakon keresztül a hátát égették, miközben Nándi keserűen gondolt vissza az elmúlt évek történéseire, és főleg az érzéseire, amiket ezek kapcsán érzett. A háta mögötti lepusztult üzemben hagyta az európai színvonalú szerszámüzemről szőtt álmait, és a világ körüli utazások vágyát. Ezekkel együtt a másoknak tett ígéreteit is, elhozta viszont magával a sok éves rossz beidegződéseket, a változásoktól való félelmet és a digitalizációtól való iszonyt.
Szerző: Sipos Ádám
