Nem csak a délelőtt, de a délután is pokoli lassan telt. Kevés változást csak az hozott, hogy 15:00 és 16:00 között szigorú rendben látogathatók voltak a kis betegek. De mivel a koraszülött és gyermek intenzív osztályokon szerencsére alig volt beteg, így látogató sem sok akadt. A két férfi gondolata gyakorlatilag önmaguk marcangolásában merült ki.
A kora esti órák hoztak némi változást. A gyors diagnosztizálást követően elinduló kezelések, azaz lórúgás hatású antibiotikum kúra, szteroid, sópárlatos gyógyszeres inhalálás és az infúzió segítségével az aprócska testekbe csempészett gyógyszerek kifejtették jótékony hatásukat. A két apróság élénkebb és jókedvűbb lett, noha az oxigén ellátást továbbra is maszkon keresztül egy gép segítette.
Műhelymese – Egyenlők és egyenlőbbek – I. rész
Az apák rövid időre bemehettek a gyerekeikhez. De mivel a teljesen steril helyiségben egyszerre egy szülő tartózkodhatott, az anyáknak ezidőre ki kellett jönni. Egyébként is rájuk fért egy kávé és nőiesen lassú mosdó használat.
A várótermi kávéautomata adta kávé felért egy kínzással, de közel sem akkorával, mint amit a két édesapa egymástól méterekre élt át, mikor gyermekéhez belépett.
Mivel az anyákkal csak egy szót váltottak az ajtóban váltás közben, maguk sem tudták mire számítsanak. Mindkettejük fejében élt egy két élénk, pörgős, olykor rosszcsont gyermekükről, akit a maguk módján, de végtelenül szerettek.
Ami viszont a félhomályos szobában fogadta őket, arra érzelmileg nem lehetett felkészülni.
A gyerekekből csövek álltak ki. Fejük felett monitor jelezte fő életfunkcióikat. A rácsos ágyon keresztül a tágra nyílt boci szemek pedig mint börtönben raboskodó ártatlan kis angyalok néztek apjukra.
És ezek a szempárok sejtették egyedül, hogy kínzó lassúsággal ugyan, de valami kezd jobbra fordulni. Tekintetükben nem volt fájdalom. Annál több tanácstalanság, kérdés és kétely. És a biztonságot jelentő édesapák nem tudtak semmi biztatót mondani. Őszintén legalábbis nem.
Ahogy Gergő az ágy felé lépett, és tudta, hangja, illata és jelenléte a fia számára a fizikai biztonságot jelenti, szeretett volna megszólalni. De ahogy száját elkezdte kinyitni, torkában akkora gombóc keletkezett, amekkorát farkas éhesen sem tudna lenyelni. Érezte, hogy még egy pillanat, és elfojthatatlan sírásban tör ki. Így hát becsukta a száját, és a gyermekhez lépett. Egyik kezében branül díszelgett, ami az infúziós zsák tartalmát a gyerekbe segített vezetni. A másikban a véroxigén szintet mérő műszer szenzora. Ezt a kezét fogta meg Gergő.
A kisfiú az apjára nézett. Egy őszinte, szeretettel teli megbocsátó tekintet volt, de az is lehet, hogy sosem érzett haragot.
Gergőben pedig ott élt a félelem, amiért az éjszaka, nem felismerve a fokozatosan súlyosbodó tüneteket elvesztette türelmét nyavalygó gyermekével szemben. Egész nap kísértette, de ebben a pillanatban egyetlen elhangzott szó nélkül lelke megnyugodott.
Ekkor a nővér segített leengedni az ágyrácsot egy oldalon, így a két férfi, apa és a törpe fia olyan közel lehettek egymáshoz, amennyire csak ez a szituáció lehetővé teszi.
….cikáztak a gondolatok a szóval szíven szúrt Attila fejében …
A másik szobában is hasonló jelenet zajlott. Attila óvatosan, fokozódó kétségbeeséssel lépett lánya felé. A kislány maszk mögül nézett rá. A maszk minden lélegzetvételkor bepárásodott. Mikor egész közel ért, és az ágy fölött a gyermekhez hajolt, az váratlanul megszólalt.
–“Apa, hoj vojtáj?” – kérdezte egy kétéves esetlenségével, de olyan tisztán, mintha nem is a gyermek, hanem a vállalkozó lelkiismerete tenné fel a kérdést.
És nem volt válasz. Legalábbis szalonképes válasz nem. Mert megint minden fontosabb volt. Az üzleti vacsora, a networking, a szórakozás, az ünneplés, a villogás meg a csillogás. Mert ilyen buli is csak egyszer van, de a gyerek meg megvárja, mert annak van még holnap is…cikáztak a gondolatok a szóval szíven szúrt Attila fejében, ahogy elszámolt önmagával.
De biztosan van holnap, és tényleg várhat a gyerek?
Ha kellett embereit, ha kellett partnereit védte oroszlánként üzleti ügyekben, konfliktusokban. Olyan is előfordult, hogy egy kollégáját nem várta meg a busz, mire Attila felkereste a vállalat helyi vezetését, és számonkérte őket. Végül több hónapnyi ingyen bérlettel engesztelték ki a sértett felet.
De saját gyermekére nem figyelt. Nem vette észre, nem hallotta meg. Úgy érezte magát, mint egy vesztes vezér, aki cserben hagyta a falkát.
Ő is, csakúgy mint Gergő némán ült a gyermeke mellett, simogatta a kezét, és midnen erejét arra használta, hogy a kicsi előtt ne törjön össze, ne omoljon össze. Hogy elhitesse vele, hogy a biztonság faktor a maximumon van. De nem volt ott.
Egy éles különbség volt a két szoba történése között. Gergő fia folyamatosan kereste a szemkontaktust. Gergő számára kellemetlen volt, hogy a fia által meg nem szokott könnyes csillogás rossz színben tünteti fel a kisfiú előtt. De jól is esett neki, mert úgy érezte, hogy belelát a kissrác tiszta őszinte lelkébe, és erőt merít belőle.
Attila lánya más volt. Bár állapota sokat javult, tekintete tiszta volt és éber, nem kereste apja szemeit. Kapcsolatuk hideg volt. Apján érezhető volt, hogy szeretné a gyermeket, de nem tudja, hogyan tegye. A gyermek pedig értetlenül állt, azaz hogy félig feküdt a dolog előtt. Azaz nem értette, hogy apja, akit annyiszor keresett és emlegetett hiába, most mégis itt van. És ott, a gyermek intenzív osztályon az az alig több, mint 10 kilós végtelen csoda nem azért remegett, mert súlyos beteg volt, hanem mert félt, hogy apja újra napokra eltűnik.
Az apák látogatása rövid volt. Senki nem mérte, de épp csak annyi ideig tartott, amíg a két egyébként felkészületlen de a végletekig szívós édesanya felkészült az utolsó, számukra is szívszaggató menetre, az esti elválásra a gyermektől.
A két apa pedig némán, ahogy érkezett, elhagyta a szobákat.
A váróban még annyi élet sem volt, mint mikor pár perce ott hagyták. Még egy légy sem zümmögött. Még egy szellő vagy fuvallat sem volt. Csak nyomasztó, fullasztó némaság, szomorúság, keserűség. Kétely és bizonytalanság.
Gergő és Attila éppen oda ültek, ahonnan felálltak. Egy-egy hangos lélegzetet vettek, amit jól hallhatóan fújtak ki. Mintha a gondot, a terhet akarnák kiokádni. De az bizony rajtuk maradt. Attila háta meggörnyedt, feje olyan nehézzé vált, hogy tenyerével tartotta, miközben könyökén térdein támasztotta. Majd egy kövér könnycsepp gördült végig orrán, hogy aztán annak hegyéről rövid zuhanás után a szürke padlóra zuhanjon.
Gergő előtt, aki Attilánál is érzékenyebb volt, ekkora messziről is jól látható tócsa képződött.
Az élet értelméért folytatott aggódása, kétségbeesése, tehetetlensége ömlött szeméből. De mindegy volt, mennyit kesereg, mert a lelkét nyomó teher nem enyhült.
Mire az anyák kijöttek a két apuka túl volt néhány arcmosáson, amitől fizimiskájuk nem javult, a közérzetük pedig menthetetlen volt. De nem volt jobb ötletük, mint mosakodni.
A két anya nyúzottan, fáradtan lépett eléjük, és némi optimizmussal valamicske javulásról számolt be. Majd a két csonka család, gyermek nélkül, mint vert sereg vonszolta magát a kocsik felé.
A kirándulás rövid volt. Ki-ki saját otthonában tisztálkodott, összepakolta a legszükségesebb dolgokat, és a hajnal ismét a kórház előtt érte őket. Olyan korán, hogy a portaszolgálat még inkább csak jelen volt, mint ébren, a recepciók pedig egyáltalán nem működtek.
Ez nagyban segítette a szabályokkal nehezített bejutást, elsősorban az apák számára.
És a hétfő ott folytatódott, ahol a vasárnap véget ért. Ugyan azon a folyosón, abban az állapotban, azokkal a megválaszolatlan kérdésekkel.
A szerencse vagy valami felsőbb erő melléjük szegült. A hétfő délelőtti vizit végén az orvosok a kis betegek állapotának jelentős javulásáról számoltak be. Mindkettő oxigén támogatás nélkül, önállóan képes volt lélegezni, vér oxigén szintjük normális volt, az éjszakai alvás pedig a jókedvükön is lendített valamicskét.
Így az apák feladata is megszaporodott. Szállodai szobát foglaltak, ebédet hoztak, és egymáshoz is szóltak pár kedves szót. Attila talált egy jobb mellékhelyiséget, Gergő pedig felfedezte a kórházi büfét, és a hasznos információkat megosztották egymással, ahogy lassan a gyerekek állapotát, vagy a kórházi személyzetről alkotott pozitív véleményüket is. Egyenrangú felek voltak, némi optimizmussal.
A kórház elhagyásának szigorú rendje volt, amit mindenki köteles volt betartani.
A hétfő éjjel még kissé nehézkes és aggodalommal teli volt, de a következő napokban a tehetetlenség és szomorúság érzelmi terhe enyhülni kezdett. Na nem olyan gyorsan, mint ahogy a gyermekek állapota javult, mert a szülőkben élénken élt a rémület és aggódás, ami néhány napja a világ végének közeledtét jósolta számukra.
Bár a két gyermek nem azonos, de hasonló betegséggel került kórházba, így azonos időben is távozhattak. A kórház elhagyásának szigorú rendje volt, amit mindenki köteles volt betartani. Mindkét apuka ajándékkal érkezett a kitüntett napon.
Gergő, jól ismerve fiát egy traktort hozott neki. A gyerek rajongásig szerette a mezőgazdasági járműveket, noha a családban csak mutatóban volt egy japán régi kistraktor, de azzal sem földet műveltek. Inkább csak a nagypapa hóbortjaként teljesített szolgálatot.
Attila ezzel szemben csillogó, villogó, színes szagos, nagy dobozba csomagolt feltűnő izét hozott. Messziről is látszott hogy akármicsoda is az, biztosan a legdrágább.
Gergő még a kocsiban kicsomagolta a játékot. Tudta, hogy a két éves fia türelme hamar elfogy, ha a csomagbontás akadályba ütközik, pláne, ha eszközt is kell keresni a kihívás leküzdéséhez.
Attila lánya eredeti dobozában kapta a meglepetést.
Gergő osztatlan sikert ért el. Fia nem csak őt, de a játékot is ujjongva fogadta, és meg is mutatta minden nővérnek és ott dolgozónak. A bemutatót persze a “dicssztory” is kísérte, miszerint apától kapta a trakit. Egyszerű játék volt, ami a gyerek szívébe gurult.
Attila lányának szemei is fényesen csillogtak, mikor meglátta a játékot. Türelmes gyermek lévén megvárta, míg a szülő megküzdenek a kínában gondosan összerakott csomagolással. De a végén már nagyon várta, hogy végre kipróbálhassa. Sajnos azonban elem nem tartozott a csomagoláshoz, így a díszes, csicsás villogni és zenélni hivatott játék néma maradt.
A szülők lelkes vigasztalására, és ígéretére a szükséges elemek gyors beszerzését illetően a gyermek azért visszanyerte valamelyest jókedvét, de közel sem annyira, mint a kis traktornak örvendező fiúcska.
Mire az ajándékozás izgalmai lecsengtek, elkészültek az osztályon a zárójelentések, és a szerencsés betegek rövid instruálás után hazafelé vehették az irányt.
Gergő azonnal megragadta a nehéz csomagokat, amik az elmúlt napokban összegyűltek, és elindult kifelé. A gyermek az édesanyja karjában volt. De nem sokáig. A fiú ugyanis hamar hangot adott annak a vágynak, hogy apjával szeretne kimenni. Így a nehéz csomagok egy része anyához, míg a kissrác apához került.
Gergő a sportáruház alsó polcos termékeiben, lábán egy tiszta de olcsó sportcipővel, kezén azzal a közepes minőségű japán kvarc órával, amit egy menő vállalkozó fel sem venni, boldogan vette az irányt öreg japán autója felé. Kisfia egész közel bújt hozzá, és érezhető apa hiányát kedves szavakkal fejezte ki.
– Apa, imádjak! Tudod! – És apa tudta.
Az öreg japán a mattuló lámpáival, érzelmek nélkül de szolgálatkészen, hatalmas platán fák árnyékában várta a családot a kórház bejáratától alig 30 m-re lévő parkolóban. A kórházi porta előtt zebra segítette az átkelést, így valóban csak néhány perc volt, amíg elérték a kocsit. A kulcson lévő gomb megnyomását a lámpák villanása jelezte, majd a csendes benzinmotor is életre kelt. És a határtalan boldogságot megélő család láthatatlanul indult el haza, a nem fényűző, de meleg otthonukba.
Attila autója európában készült, méreteit tekintve inkább tartozott a nagyon nagy, mint a simán csak nagy kategóriába. A kórház udvarán, a mentővel érkező betegeknek fenntartott helyen várta a családot. Attila lányát arra bíztatta, hogy a kórházi osztályról az ő karjában menjen ki a kocsihoz, de az inkább anyjához bújt. Így Attila a csomagokkal az utat mutatva sétált a kocsi felé. A kocsi mellett a portaszolgálat egyik embere állt, lelkesen és jókedvűen. Ezt pedig, valamint a megbízható őrző munkát Attila baráti kézfogással díjazta. Marka talán nem is volt üres.
A család lassan bepakolt, és ők is elindultak oda, ahol minden este színjáték ment. Az esti főműsoridőben vagy ajtócsapkodást, vagy hideg pompát mutattak be, de sosem őszintén. Azt viszont nem lehetett elmondani, hogy láthatatlanok lettek volna csakúgy, ahogy boldogok sem voltak.
Szerző: Sipos Ádám
További szórakoztató műhelymesékért kattints a gomba!
