A jól megvilágított folyosót egyszerű, szinte észrevehetetlen greslap borította. A burkolat dísze a halvány oliva zöld vonal volt, ami inkább csak a lehangoló egyhangúságot törte meg, mintsem valódi design elemként szolgált volna. A fal fehér volt, pont, mint az ajtók. A folyosó közepén egy tökéletesen oda nem illő hokedli a vendéglátó szerepét játszotta billegve. A múlt századból itt ragadt bútordarab ezerszer újra lett festve, most épp fehér volt. Kínálata pedig víz és műanyag pohár, ami épp csak a túlélést szolgálta, mint itt minden. Derék magasságban gyenge fa hatású falvédő szegélyezte az unalmas de tiszta falakat.
Az egyetlen valóban vidám dolog a falakon lévő képek és matricák. Mesék jelenetei, boldog gyermekarcok, rövid, hálálkodó üzenetek csöppségektől és szüleiktől.
A viszonylagos hétvégi csendet néha ajtócsapkodás törte meg, vagy egy-egy elkeseredett gyereksírás. A szerencsések, akik már sírni is tudtak. A legsúlyosabb ápoltaknak ugyanis ez elérhetetlen volt.
“A nővér maszk mögé bújtatott arckifejezése kirúgta alóla a széket, és fejében újra visszhangozni kezdett az éjszaka annyit hallott mondat”
A folyosón egymástól nem is olyan messze két férfi ült. Az egyetlen hasonlóság látszatra csak a viszonylagos sportos külsejük volt. Gergő jóval fiatalabb és kicsivel alacsonyabb volt, mint az ötvenes éveit taposó Attila. Mindketten falhoz rögzített kényelmetlen műanyag székeken feszengtek a kórház várójában. Láthatóan nem dolgozták még fel az elmúlt órák kétségbeejtő eseményeit, ahogy azt a bizonytalanságot sem, amiben ők, illetve gyermekeik voltak éppen.
Gergőnek ezidáig semmilyen tapasztalata nem volt az egészségüggyel, leszámítva éppen két éves kisfia születését. De azt az emléket is inkább feledni akarta, noha összességében jól sikerült. Most azonban, gyermeke hirtelen és súlyos tünetekkel támadó betegsége kapcsán nem kívánt alkalma volt találkozni ügyelettel, mentővel és kórház gyermekintenzív osztályával, valósággal megbénult. Kérdések kavarogtak a fejében, melyek kutatták egyrészt saját mulasztását, másrészt pedig a kiutat keresték. De a válaszok nem jöttek.
Büszke, érzékeny és érző szívű apa volt, aki minden gyermekétől lopott percért enyhe szégyent érzett akkor is, ha épp a közös jövőjüket építette.
Ott a kórház folyosóján könnyeit nyelve várta azt a megoldást, ami biztosan nem tőle származik majd. Kiszolgáltatott volt.
Mivel Gergő felesége és a gyermek a mentőszolgálat eset kocsijával érkeztek, és a gyerek ellátása mindennemű várakozás nélkül elkezdődött, a beteg adminisztrációjában az apuka segítségét kérték. A gyermekkel kapcsolatos dolgok, mint a születés ideje, körülményei, gyógyszer érzékenység, kórtörténet és a mostani helyzet minden előzménye egyértelmű, világos és ismert volt Gergő számára, és azt meg is osztotta a nővérrel. Jót tett neki, hogy hasznosnak érezte magát, ettől a könnycsatornái ha csak pár percre is, de kiürültek.
Mikor a kérdéssor érezhetően a végéhez ért, Gergő gyermekéről érdeklődött, de választ nem kapott. A nővér maszk mögé bújtatott arckifejezése kirúgta alóla a széket, és fejében újra visszhangozni kezdett az éjszaka annyit hallott mondat:
- – Apa, énekelj nekem!
És apa énekelt neki órákon át, hogy az édesanya is pihenjen, és hogy a gyermek is végre álomba szenderüljön. Az enyhe megfázásos tünetek nem adtak okot aggodalomra. Apa pedig énekelt a maga suta módján, és simogatta a kisfiú hátát, aki apjához bújva kereste a megnyugvást, egész addig, míg végül az ügyeletes orvos segítségét nem kérték, aki mentőt hívott nekik.
- – Nem javaslom, hogy a szülők szállítsák kórházba, a következő percekben bármi megtörténhet. – Hangzott el az őszinte mondat a szakmailag felkészült és helyes diagnózist felállító orvos szájából.
Ahogy a kora reggel és a délelőtt eseményei lepörögtek Gergő elméjében, szemét újra könny öntötte el. Gyengének érezte magát, pedig egy medvét is megfojtott volna csupasz kézzel, ha az akaratán múlik, és ha a fia élete ettől függ. De nem ettől függött.
“ Ide, a kétségek tengerébe, a bizonytalanság fehér börtönébe. Ide, a gyermek intenzív osztályra.”
Attila esete meglepően hasonló volt. Ő sem a kislányával érkezett, és az ő esetükben is hasznos lett volna, ha az apa hozzátesz némi információ morzsát a helyzet teljes és helyes feltérképezéséhez. Gergővel szemben Attila megjelenése magabiztosságot sugallt. Drága sportzakó, elegáns nadrág és a luxust képviselő bőr cipő volt rajta. Órája az átlagpolgár féléves fizetése, és a kocsija kulcsát még elő sem vette.
A hírről, miszerint lánya kórházba került távolról értesült és azt gondolta, hogy felesége újabb figyelemfelkeltő akciója, aminek a megoldása valami alig értelmes de jónevű bizsu ékszer vásárlása lesz. Nem is különösebben aggódott egészen addig, amíg egy furcsa megérzés miatt fel nem hívta a gyerekvigyázást és a háztartás vezetését segítő bejárónőt. Annak keserves zokogása a telefonban rémülettel töltötte el. Autója mind a 400 lóerejét, és a hatalmas gumik teljes felületét igénybe vette, hogy mielőbb ideérjen. Ide, a kétségek tengerébe, a bizonytalanság fehér börtönébe. Ide, a gyermek intenzív osztályra.
Attila a nővér kérdéseire nem tudta a választ. Fogalma sem volt, érzékeny e bármire a gyermeke, allergiás-e, vagy hogy milyen betegség előzte meg a mostani kialakult súlyos, már-már válságos állapotát a kislánynak.
Vállalkozó volt, cégvezető. Maga erejéből, egy kis műhelyből indult. Időt és energiát nem sajnálva jutott előre. Mindenért megdolgozott amije van, és sokáig azt hitte, hogy mindenért a pénzével fizet.
A nővér újabb és újabb kérdése maradt válasz nélkül, mire Attila azt javasolta, hogy hívják fel a babysittert, aki kétségkívül segíteni fog majd.
- – Apuka, mikor a gyermeket megcsinálta, a feladat nem ért véget. – Mondta a nővér nem különösebben finomkodva, és faképnél hagyta az ellentmondáshoz és kritikához nem szokott Attilát.
“bármi, ami kicsit is megtörte a monoton várakozást rövid ideig tartott, és mélységes némaságot hagyott maga után”
Gergő nyilván hallotta a párbeszédet, és egy másik helyzetben talán éles véleményt is formált volna vele kapcsolatban, most azonban érzelmileg nem volt képes reagálni.
Pedig az átlagos mindennapokban nagyon is szeretett dolgokat jobbá tenni, javítani, fejleszteni. Szakmai és családi élete is arról szólt, hogy apró hibákat keresett és javított. Magán is, és a munkahelyén is. Egy fémforgácsolással foglalkozó cég egyik vezető programozója volt. Mondhatni megbecsült kolléga, akinek nem csak a szakértelmére, de emberi segítségére is lehetett számítani. Jó eséllyel egy az Attiláéhoz hasonló cégnél is megállta volna a helyét.
A vasárnap délelőtt pokoli lassan telt. A várakozás elkezdte felőrölni az idegeket. Az élettelen folyosót olykor kisgyermek sírása töltötte meg az élet keserével, esetleg egy-egy nem túl bíztató hír. De bármi, ami kicsit is megtörte a monoton várakozást rövid ideig tartott, és mélységes némaságot hagyott maga után.
Attila intézett egy két telefont. Félhangosan, a régi és biztonságot nyújtó “I’am the Boss” szerepe mögé bújva. Gergő egy-egy rövid üzenetet írt csak azoknak, akik közel álltak hozzá. Közben elméje egyre több önmagának célzott kérdéssel lett tele…
…Szombat este már nyűgösebb volt a gyermek a szokásosnál. Napközben is nehezen aludt, akkor is csak apja mellkasán, de az este más volt. Enyhe köhögés, orrfolyás és sok hiszti. De mivel láza nem volt, és a rágófogai is épp növekedtek, a szülők nem gondoltak rosszra. Hajnalra aztán elfogyott a türelem. A kisfiú édesanyja szinte összeesett a fáradtságtól, de apa is alig állt a lábain. Pedig a gyermekkel járkálni kellett. A kimerült szülők egy-egy ingerült szót is szóltak a gyerekhez, hátha kizökken oktalannak tűnő hisztériájából.
Mire eljött a reggel a szülők megijedtek. Ahogy feljött a nap, úgy elfogyott minden addig bevált módszer. És bár láza nem volt, felhívták a helyi ügyeletet.
Az ügyeletes orvos diagnózisa mellbe rúgta Gergőt, és rettenetesen szégyellni kezdte magát. Részben mert nem vette észre az egyébként alig látható jeleket, részben, mert türelmetlen volt a súlyos beteg kisfiával, és főleg mert egész éjjel azon aggódott, hogy mi minden megy majd az éjszakai nem alvás rovására. Például a vasárnap délutánra tervezett kerékpározás. Önző volt, most pedig a kórház várójában a szégyen csapóajtaja megnyílt alatta…
Attila nem volt otthon azon az éjszakán. A hétvége a lazításról szólt, és ahogy a munkát is képes volt maximumon pörgetni, úgy a szórakozást is. Kiterjedt baráti köre mindig szolgáltatott lehetőséget az aktív pihenésre, akár az éjszakában, akár a családdal, valami visszafogottabb módon. Most az előbbi volt soron.
Attila lelke sem volt könnyebb a váróban, bár az élet megtanította már a nehéz dolgok elviselésére. Túl volt például közeli hozzátartozók elvesztésén.
De most mégis a gyermekéről volt szó, és tudta, hogy közel sem használta ki az összes lehetőséget, hogy lányával legyen.
Ami azt illeti, a gyermek életének teljes két évében összesen sem volt annyit a lányával, mint egy átlag apa pár hét alatt.
A sürgős dolgok között elvesztek a fontosak.
Miközben tv méretű telefonját idegesen nyomkodta, képet kapott a lányáról. Egy képet, amin az angyalarcú csöppség csövekre kötve alszik, vagy eszméletlen.
A kép megpillantása egy ravasz volt, egy trigger, ami hatására valami eltört Attilában. Egész eddig, valahol tudat alatt kapaszkodott valamibe, a szerencséjébe, a vagyonába, vagy a kapcsolataiba, de ahogy ezt a képet megpillantotta világossá vált, hogy tehetetlen. A szó legrosszabb értelmében semmit nem tehet gyermekéért, akit ráadásul elhanyagolt, akiben valami olyasmit látott, ami inkább energiát visz, mint eredményt hoz. És az érv, amivel eddig a napig nyugtatta magát, hogy majd ha nagyobb lesz más lesz, nem létezett többé, ahogy az sem jelentett vigaszt, hogy a gyermek nevére szóló számlán ekkorra milliós vagyon volt utalva.
Tétován, gyenge színészi produkcióval a határozottság és maximális önbizalom látszatát keltve tántorgott a mosdó felé. Ami ott fogadta egyrészt megdöbbentette. Évek, évtizedek óta ilyen szörnyű mellékhelyiséget nem látott. Másrészt viszont örült, mert egyedül volt.
Összeomlott, és összeomlott a világ is körülötte. Könnyei utat törtek, és megállíthatatlanul tört ki belőle az elmúlt évek minden elfojtott érzelme.
Mikor sikerült enyhíteni a lelke kínjait, megmosta az arcát, és igyekezett ráerőltetni azt a kemény, rá jellemző tekintetet, ami egyrészt nem sikerült, másrészt pedig könnyeitől átázott inge és egyre mélyebb ráncai messziről elárulták.
A hétvégén ügyelő orvos aztán 14:00 magasságában Gergő elé állt.
- – Ön a kisfiú édesapja? – Kérdezte hangjában nem felismerhető érzelmekkel.
- – Igen.
- – A gyermeke állapota stabil. Légzése valamivel jobb, tüdeje kevésbé zajos. De a vér oxigénszintje rásegítés nélkül még visszaesik 90 körülire. Szteroiddal és kétféle antibiotikummal kezeljük, emellett Vendolin juttatunk a tüdejébe. Rendszeresen inhaláljuk. Jó hír, hogy az ultrahang nem mutat vizet a tüdejében, és a röntgen eredményén gyulladás nem lelhető fel. Vérképe is ezt igazolja vissza, gyenge, épp kezdődő hörgőgyulladással van dolgunk. – Hangzott az orvos monológja, amit olyan összeszedettséggel adott elő, hogy Gergő részéről nem volt kétely afelől, hogy gyermeke jó kezekben van.
- – Tehetek bármit, amivel segítek? – Kérdezte Gergő, maga is sejtve, hogy az ő műszaki területen létező jelentős tudása ebben a helyzetben hasztalan.
- – Nem. A gyógyszerek és a kollégáim teszik a dolgukat. Ön pedig kezdhet megnyugodni, a kisfiú rendben lesz.
A zajló párbeszéd során Attila, tudva vagy remélve, hogy sorra kerül, kézbe vette pénztárcáját.
- – Ön a kislány apukája, ugye? – Kérdezte az orvos, miközben elé lépett.
- – Igen, az vagyok. – Mondta Attila erőltetett önbizalmával, miközben felállt.
- – A kislánynak súlyos tüdőgyulladása van. Légzését, illetve a vér oxigén ellátását gépekkel segítjük. Gyógyszeres kezelését is megkezdtük. Esetében a felépülés valamivel több időt vesz majd igénybe. – Mondta az orvos röviden, korábbihoz képest kihűlt hangon.
- – Milyen megoldás létezik arra, hogy a lányom a legjobb ellátásban részesüljön? . Kérdezte Attila, miközben a tárcát a mellkasához emelte.
Az orvos testtartása azonnal távolságtartásról tanúskodott, arca haragos, vagy sértett lett.
- – Az ellátás minden betegünk számára a legjobb. Eszközeink és a csapatom felkészültsége is kifogástalan. Amennyiben gyermekének a legjobbat akarja, egy következő alkalommal ne másfél hét szűnni nem akaró láz után kérjen orvosi segítséget a gyermeknek. – Hangzott az orvos nem várt, és a beszélgetés végét jelentő válasza.
Attila ekkorra teljesen ledobta a maga köré épített kamu énképét, ami várként védte érzékeny egóját. Magába fordult. Lélegzete nehéz lett, szemei könnyesek. És fájdalmasan idézte fel azt a kevés időt, amit a lányával töltött. Próbálta kitalálni, mi történt az elmúlt másfél hétben. Mit és miért nem vett észre. Egy másik helyzetben azonnal feleségét hibáztatta volna, amiért nem látta el információval, de most magába szállt.
Talán szólt, talán kérte…csak ő nem hallotta meg.
Projektet nyert, gépeket vásárolt, embereket vett fel. A cég jól ment, a feladat sok volt, ahogy a siker is. Mindig volt minek örülni, mindig volt mivel dolgozni. És mindig volt olyan is, akire nem jutott idő.
És most, ha lánya a lábain mosolyogva jöhetne ki a bezárt szobából, visszaadná a megnyert száz milliós tendert, lemondaná a megrendelt CNC gépeket, és nem újabb százalék kedvezményekért alkudozna a szerszám beszállítókkal, hanem a lányával lenne. Kerül a cégnek amibe kerül. Mert család nélkül lenni, a gondokat nem meghallani most mégis csak a legdrágábbnak tűnik.
Műhelymese – Egyenlők és egyenlőbbek – II. rész
Szerző: Sipos Ádám
További szórakoztató műhelymesékért kattints a gombra!
