Alig tíz perc múlva apa és fia együtt kávéztak a szűk iroda tárgyalónak, vagy inkább beszélgetőnek kialakított szegletében. Gabi kezében telefon, de becsületére legyen mondva, nem a kijelzőt bámulta. Amolyan szokás volt, hogy az egyébként használt családi autó árából vásárolt készülék mindig nála volt. Ez persze nem jelentette, hogy bármikor elérhető lett volna. A sürgős, kényelmetlen vagy fontos hívások kimondottan nehezen találták meg. Talán ez volt az oka annak, hogy néhány gyenge próbálkozás után a céghez vagy családhoz kapcsolódó itt említett kategóriába eső hívások visszakerültek Feri bácsihoz. Ő pedig egyre lassabban, egyre nehezebb szívvel de intézte az életet maga körül.
Érdekel az első rész.
- – Mi újság Gabi, pörgősen indul a reggel? – kérdezte óvatosan Feri bácsi, remélve, hogy lesz magyarázat az annyiszor átbeszélt késésre.
- – Semmi különös nincs. – de ekkor észbe is kapott, és javított. – anyagrendelés, szerszám rendelés, na meg a vevők. Mindig minden sürgős. – azzal beleivott a forró kávéba, némi szégyent érezve, amiért terel.
Gabi pontosan tudta, mit vár tőle édesapja. Kicsi kora óta nézte, és kimondottan értelmes gyerek lévén értette is a történéseket, ami valójában nem az ő világa volt. De mint ilyen azt is tudta, hogy nem tudna akkorát hibázni, hogy édesapja haragja teljes valójában rázuhanjon.
- – Hogy állnak a projektjeink? Van valami, ami elakadt, vár valamire? – kérdezte Feri bácsi. Valójában azonban tudta a választ, hisz látta a szerszámra váró gépet, a szerelés alatti készülékeket és az üres projekt ládákat, amikbe csak rajzok, vagy azok se voltak, alapanyagok meg pláne nem.
- – Nincs. Illetve nincs nagyobb elakadás a szokásosnál. De ma azért ránézek. Pár telefon meggyorsítja a beszállítóinkat.
- – Gabi, ha az emberek azért nem dolgoznak, mert nincs munka, vagy nincs mivel és mit forgácsolni, nem az ő hibájuk, de a mi költségünk. Ez kerül a legtöbbe a cégnek.
Gabi pontosan értette a kritikát, és ekkorra azt is sejtette, hogy apja körbejárta az üzemet, mielőtt elkezdték ezt a beszélgetést.
- – Ezt oldaná meg egy termelésirányítási rendszerbe integrált digitális gyár szoftver. Real time adatok, hiteles statisztikák, emlékeztetők. Gyakorlatilag minden, a most legtöbb elakadást okozó problémát azonnal és egyértelműen látnánk. És akkor Te is elismernéd, hogy ezek az elavult módszerek nem versenyképesek többé. – védekezett Gabi, némi kritikát is megfogalmazva apja felé.
- – Nem vonom kétségbe a szoftverek jelentőségét. Mikor elkezdtem vállalkozni számítógép sem volt. Mára a legegyszerűbb műveleteink is ezektől a gépektől függnek. De a mi cégünk az emberek szakmai hozzáértésére, és a kapcsolatainkra épült. Akár melós, akár vezető volt valaki, attól léptünk egyről a kettőre, mert értette a dolgát. És ha ez megvan, ha a dolgok mennek, lehet javítani rajtuk szoftverekkel. És akkor el is hiszem, hogy kitermeli az árát. Bár azt látnám, hogy ez a következő lépés. – fejtette ki gondolatait Feri bácsi.
- – Amíg a jelen gondjai közt bolyongunk, nem találjuk meg a jövőhöz vezető utat. – reflektált Gabi.
- – Édes fiam, a jövőt vagy Te építed vagy leépíted. De biztos jelen nélkül igen bizonytalan lesz az. – mondta, majd megitta az utolsó korty kávét Feri bácsi.
- – Másképp látjuk. – mondta görbülő szájjal Gabi, és egy pillanatra elkapta apja szigorú, de szeretettel és büszkeséggel teli tekintetét.
Tudta ez a fiatalember, hogy van az ő útjában egy kis lázadás, egy kis tiszteletlenség, egy kis éretlen felelőtlenség. Nagyon mélyen, belül érezte ezt. De soha nem mondta ki. Mert azt is tudta, édesanyja súgta meg neki, hogy apja büszke a befektetési próbálkozásaira, egy-egy összehozott üzletre, vagy jó ötletre.
- – Másképp. De ez nem csak veszély, hanem lehetőség is a cégnek. Dűlőre kell jutni, ha tovább akarod vinni.
- – Átvenni csak azt a kormányt lehet, amelyiket át is adják.
Apja ezen a ponton kicsit elszégyellte magát. Tudta, hogy fiának rosszul esik, hogy nem bízik meg benne. Azt is tudta, hogy hasonló helyzetben neki is így esne. De mégsem érezte úgy, hogy reggelente otthon maradhatna. Talán ha egyszer megpróbálta volna… De nem próbálta. Felesége többször mondta neki, hogy ne menjen be. Menjenek inkább ide, meg oda. És olykor mentek is. De Feri bácsi öreg beépített emberei ilyenkor is jelentettek telefonon. Titokban. Valójában Feri bácsi mindig az üzemben volt.
- – Hogy alakul a RidegSteel-lel a kapcsolat? Felkerested már őket? – kérdezte Feri bácsi kis szünet után érdeklődve.
- – Épp a héten akartam. Elmegyek hozzájuk mindenképpen.
- – Beajánlottalak, várnak Téged. Régi cimbora, szerintem lenne ott hely egy kézfogásnak. – mondta Feri bácsi, bízva abban, hogy fia kedvet kap az emberi kapcsolat építéshez.
- – Ránéztem a cégre apu. Gyengék a számok. Nagy létszám, kis bevétel. Fejlődés nem volt az elmúlt években. Támogatást nem kaptak.
- – A táblázatokból nem lehet mindent kiolvasni. Oda kell menni, meg kell nézni. – érvelt az öreg a saját valósága mellett.
Gabi hitt a számokban, főleg, ha a mértékegység valamilyen deviza volt. Ezeket szerette. És a százalékokat. Mutatókat. Trendeket. Ez volt az neki, ami apjának a műhely és a műszaki világ. Erről olvasott és tanult minden idejében. Erről beszélt, ezt próbálgatta. De mivel tudta, hogy szülei, elsősorban pedig édesapja kevésre tartja a kézzel nem megfogható eredménnyel járó munkát, mindig kicsiben, titokban csinálta. És ezért vagy ennek hála mindig kevés eredménnyel.
Gabi érezve a parttalan vita közeledtét, amit annyiszor átélt az elmúlt években, feszülten nézett az órájára.
- – El kell intéznem pár dolgot, aztán van egy megbeszélésem. – kereste a kilépőt.
- – Munkát hozol? – kérdezte Feri bácsi reménykedve.
- – Lehetőség, de nem épp munka. – kezdte a mellébeszélést Gabi.
- – Akkor nem érdekel. – húzta fel magát Feri bácsi biztosnak lévén abban, hogy újabb részvény, virtuális pénz, vagy bizonytalan befektetés áll a dolog mögött.
Gabi ezeket az üzleteket szerette. Eredmény viszont kevés volt ezek mögött. Éppen ezért Feri bácsi nem igazán bízott bennük. A cég, a kiadott ingatlanok tartották el a családot, nem is rosszul. Feri bácsi ebből építette a jelent, és erre rakta volna fel a jövőt is.
Gabi lázas munkába kezdett. Széthordta az egyébként előkészített de elfelejtett rajzokat. Megrendeléseket küldött az acél beszállítóknak. Szinte rohant az üzemben fel és alá. Mindenkivel váltott pár szót. Minden nyitott projekt tett egy tétova lépést egy bizonytalan irányba Gabi jóvoltából. Tíz óra magasságában aztán Gabi eltűnt. Mögötte pedig tétova tekintetek maradtak, akik kezükben egy-egy köracéllal, papír darabbal, vagy szerszámmal egymás szemében keresték a válaszokat.
De a válasz az irodában ült, email-eket olvasott, görbe ujjaival lassan kattingatott, szemüvegét gyakran igazgatta az orrán. Nem mellesleg úgy hívták, hogy Feri bácsi.
A dolgozók aztán sorban érkeztek a furcsa, néha gyerekes, de műhelyekben nagyon is jellemző kérdéseikkel.
A fiatalok egy homlok esztergáláshoz sem tudtak kést választani. Volt, aki a sokszor gyártott alkatrész rajzán vélt felfedezni egy korábban már kijavított, most ismét jelen lévő hibát.
És olyan is akadt, aki az alapanyag választásban volt bizonytalan, mert vagy sokat kell elforgácsolnia, ami veszteség, vagy sokat kell várnia anyagra, ami veszteség. De nem volt elég infója eldönteni, hogy a jelen vesztes helyzetben, amit az elkapkodott döntések idéztek elő, melyiket válassza, ami kevésbé fáj.
Feri bácsi aztán egy-egy jól célzott, kellő határozottsággal megfogalmazott mondattal, vagy rövid párbeszéddel mindenkit a munka nemes útjára terelt. És dél körülre az üzem zajos lett. Pont, mint régen.
Ahogy Feri bácsi az iroda ajtóból figyelte a történéseket, arra gondolt, hogy mi lesz az emberekkel, ha a dolgok mégsem úgy alakulnak, ahogy szeretné. Ha a generációváltás nem hozza meg a hozzá fűzött reményeket. Mert a céget el lehet adni, be lehet zárni. Pénz egy ideig akkor is lesz, neki már kitart. De mi lesz azokkal a családokkal, akik az itt megkeresett fizetésből veszik a szalámit, a kenyeret. Nem voltak vidám gondolatok, hamar vissza is terelték az öreget az irodába. Székébe leülve kihúzott egy fiókot, aminek eldugott hátsó feléből elővett egy füzetet.
“Intelmek és tanácsok Gabi fiamhoz, hogy sose maradjon egyedül a családi vállalkozás vezetésével!”
Ez állt a borítón. Benne pedig sok évtized tapasztalata, tanulsága, titkos története, amik azzal a céllal íródtak kézzel, hogy hasznos tanácsadói és vesztesnek hitt helyzetek megfordítói legyenek akkor, mikor Feri bácsi már nem csoszog be az üzembe reggelente. Mert Feri bácsi pontosan emlékezett minden, remegő gyomorral egyedül meghozott döntésre. És alig alig volt, aki megértette és támogatta. Közben pedig, hogy a kézzel írott könyvét forgatta, miközben fia épp újabb részvénycsomag megvásárlásáról tárgyalt, az elmúlt 30 év emléke rázúdult Feri bácsira. Feje pedig tarkó tájékon tompán fájni kezdett.
Szerző: Sipos Ádám
