A vidéki város szívéhez közeli nagy múltú ipari park sorompója jóval fürgébben nyílt fel, dacára a decemberi hidegnek, mint ahogy Feri bácsi elindult az autóval. Hét óra után néhány perccel komótosan és néma csendben hajtotta az elektromos motor az újszerű terepjárót a mérsékelt emelkedőn felfelé. Feri bácsi svájci sapkában, zöldes árnyalatú kockás ingben, zakóban és farmernadrágban tekerte a kormányt, a valaha volt nagy állami vállalat mára felaprózódott cégeinek épületei között. Némelyik teljesen megújult, míg mások a csőd szélén lavíroztak, a fejlődés csekély jelét sem mutatva. Színes volt a kép, és Feri bácsi szívesen emlékezett azokra az időkre, amikor még minden más volt. Mikor még éltek nagy remények, és csillantak meg fényes lehetőségek.
A japán hybrid csendes susogással érkezett meg a céghez, amit Feri bácsi tulajdonolt fél részben, és vezetett egészben. A kocsiajtó aztán lassan kinyílt, és Feri bácsi kitette lábait a SUV-ból, amit azért vett, hogy magasabban üljön benne. Legalábbis így mesélte.
Miután az öreg hátára vastag szövetkabát került, lábait meglassult mozdulatokkal indította a nagy lemez ajtó felé, ami a bejáratot jelentette. De ezek a lábak bizony egyre lassabban értek oda, és amíg pár éve arca meg sem érezte a téli hideget a kiszállás és az üzembe való belépés között, mára fülei rendesen meghűltek azonos távon. A magára és munkájára mindig adó, környezetére nagyon figyelő Feri bácsi nem lett fiatalabb, azonban jelentősen lelassult.
Lábai eltérő dinamikával és nem szimmetrikus pályán követték egymást, mozdulatai szétcsúsztak, járása esetlennek hatott. Hogy ez hetven pár nehéz évnek, vagy valami másnak volt az eredménye, arról nem sokat beszélt.
A vasajtó magas küszöbén átemelve lábait, egyik nagyot koppant. És nem először, amit az egyébként márkás bőrcipőn kialakult kopás egyértelműen jelzett is.
De jel volt ez a koppanás már bent lévő dolgozóknak is, akik jókedvvel, vagy derűnek álcázott kedvtelenséggel fogadták a főnököt.
A gyors üdvözlést követően Feri bácsi az iroda felé indult. Annak zárt ajtaja nem engedte tudni, van-e bent valaki, de az öregen látszott, hogy valamit remél, valakit sejt odabent.
Biztos bent van, gondolta, hisz ma nem is jött olyan korán, tél ellenére már sötét sincs. Az öreg ahogy lépkedett, kabátja alja lobogni kezdett a lendület keltette menetszéltől, fejét előre tolta, görnyedt háta is megdőlt az iroda felé. Kezét messziről nyújtotta a kilincs felé. És mikor tenyere végre elérte azt, benyitott.
Bent pedig sötét, letekert fűtés és néma csend fogadta.
Ma is Feri bácsi volt az első. Pedig egyre később ért be reggelente, mert bár azonos időben indult, látása, mozgása nem volt a régi. Lassabban vezetett, tovább tartott az út. De sajnos nem annyival, hogy elveszítse már megunt elsőségét.
Amíg ezt végig gondolta levetette a kabátját, a fogasra akasztotta, és az idősek tétovaságával bekapcsolta a számítógépet. Egy asztali kivitelt, mert a kis hordozhatókat Feri bácsi már nem szerette. A gép fület sértő kerregéssel indult el, de az öreg nem várta meg, amíg betölt, inkább megkezdte reggeli műszakindító rituáléját, azaz végigjárta a gépeket és embereket.
A csarnok, vagyis a cég egyetlen hajóból állt. Igaz az daruzva volt, és az egyes részlegek egymástól elválasztva voltak. Alapanyag kezelés, előkészítés, hegesztés és forgácsolás.
A cég profilja fémmegmunkálás volt, és hogy éppen egyedit vagy sorozatot, acélszerkezetet vagy alkatrészt gyártott az csak azon múlt, hogy melyik iparág teljesített vagy ígért jobban.
Feri bácsi évtizedek alatt kialakított kapcsolati tőkéje sokáig biztos belépő volt szinte bárhová, noha az elmúlt években ez az elsőség bizonytalanná vált.
Az inkább öregecske, de változatos géppark, valamint a szerteágazó tudás tette lehetővé a több lábon állást, de az utóbbi években ezek a lábak egyre gyengébbnek bizonyultak. És ezt Feri bácsi is érezte.
A hegesztő és lakatos részleg tátongott az ürességtől. Egy-egy magára hagyott gép sejteni engedte, hogy akár lehetne is élet, de ahhoz munka kellene. A hegesztő függönyök mögött aztán talált némi mozgást. Az öreg és fiatal, hagyományos vagy CNC esztergályosok kávéztak, beszélgettek. De a főnök jelenléte szétkergette a társaságot.
– Jó reggelt az uraknak! – szólt határozott hangon ahogy lassan közeledett.
– Tisztelet a hősöknek! – szemtelenkedtek a fiatalok, a választ meg sem várva.
Mire Feri bácsi odaért, csak a legidősebb esztergályos maradt. Együtt kezdték a szakmát, rég nyugdíj mellett volt itt. Amolyan mentor, aki szívből, jóindulatból és a szakma végtelen szeretetéből, de egyre kevesebb erővel volt jelen.
– Szervusz Feri! – köszönt a melós, felállva a háromlábú műhelyszékről.
– Üdvözöllek Janikám! – nyújtotta kezét Feri bácsi.
– Hogy vagy mindig? – ment az udvariaskodás.
– Van ami nem változik, de az állapotom az sajnos nem ide tartozik. Ez már a B oldal Jani. – mondta Feri bácsi, hangjában beletörődéssel.
És valóban, legalább 20 éve a B oldalon jártak, és ebben a 20-ban már van is némi jóindulat.
A hagyományos gépek mellett elhaladva Feri bácsi megnézte a rajzokat, megfogdosta a lefűrészelt darabokat. Bele-bele kötött, ha ferde volt a vágás, vagy ha nem egyforma hosszúak voltak a darabok. A kész munkákat tapogatva sorját keresett, és hasonló, egyébként valóban fontos, mégis bagatell hibákat.
A finomságokban elkövetett baklövéseket ugyanis már nem tudta kiszűrni. Szemei életlenek, kezei remegősek voltak a finom mérőeszközök használatához.
Az NC esztergákhoz érve aztán felvonta a szemöldökét az öreg.
–Nincs munkátok Peti? – szólt oda némi szemrehányással.
– Munka még lenne, de szerszám nincs. – válaszolt a középkorú, Feri bácsihoz mérve fiatal srác.
– Raktárban sincs? Biztos el lett felejtve a kiírás! – gyanakodott az öreg, remélve, hogy nem lesz komoly csúszás a termelésben.
– Nincsen. Megnéztem.
– Akkor vedd elő a dugi készletet és kezd el, én meg utána járok. – próbálta áthidalni a mostanra súlyosnak tűnő hibát.
– Már az is elfogyott. Meg vagyok lőve. – mondta Peti nevetve zavarában.
– Meg lett rendelve? – kereste a magyarázatot az öreg.
– Én úgy tudom, hogy Gabi megrendelte. De nem voltam tanúja.
– Akkor megkérdezem. – mondta az öreg, azzal elővette a telefonját.
Az egyébként modern kütyü nem állt rosszul a főnök kezében. Igaz kicsit lassan használta, de nem tévedt el a menüben, és csakhamar tárcsázott. A beszélgetéshez félreállt, de kezdeti emelt hangja bejárta az üzemet. Aztán csendesebbre vette.
– Meg lett rendelve, de nem ért ide. Intézem Peti, addig programozz. – mondta az öreg, de amolyan elkeseredett próbálkozás volt ez, hogy a veszteség elkerülésének gyenge látszatát keltse, és mondjon valami okosat. A főnöktől ugyanis ezt várják.
Ahogy visszafelé lépkedett az irodába, újra tárcsázott. Amíg a telefon csengett, volt ideje körbe nézni.
Szeme félbehagyott fejlesztéseken, bizonytalan műszaki megoldásokon akadt meg, amikről vajmi keveset tudott.
– Szia Feri, jó reggelt.
– Szervusz István! Már dolgozol?
– Persze Feri, ha Te hívsz, akármikor dolgozom.
– Na, ezért hívlak.
– És miben segíthetek?
– Gabi rendelt tőled menetlapkát és beszúró szerszámot. Nagyon várjuk, áll a gép miatta, az ügyfél pedig veri az ajtót. Meg tudod sürgetni?
– Nem. Úgy értem sürgetni nem, de elindíthatom a rendelést.
– Úgy érted nincs megrendelve?
– Úgy értem, igen. Voltam nálatok a múlt héten, de Gabi nem volt bent, nálad vendég volt. Nem vettem fel rendelést.
– Átküldöm a rajzot, abból fogod látni milyen beszúró kell. – mondta Feri bácsi akkorra az irodából, csendesebb hangon, érezhető csalódottsággal.
– Feri, sürgős? Baj lesz belőle?
– Baj abból lesz, ha én nem leszek István. De sürgős. Kötbéres és nagyon meg van csúszva.
– Küld a rajzot, és a megye összes konszignációs raktárját kipucolom neked.
– Köszönöm, de a hosszú távú megoldás nem ez. – mondta Feri bácsi, ekkorra olyan keserűséggel, hogy az a telefon túlvégén is fájdalmat okozott.
– Megkomolyodik meglátod.
– Meg. Csak győzzem kivárni. – mondta Feri bácsi, és érezni lehetett, hogy erről ők ketten már sokat beszéltek.
Ezzel elköszöntek.
Feri bácsi az irodában ült. Elkészítette a kávéját mire beért az adminisztratív munkatárs, holott tudta, fordítva lenne helyes. Aztán a tárgyaló sarok kanapéjára ült le, lábait keresztbe tette, kortyolgatta a kávét és hallgatta a beszűrődő zajokat. Gépek zúgását, kalapács csattogást, egy-egy kiabálást és a daru szirénáját.
Csendesebb volt az üzem, mint 10 éve.
A rövid kávé is sokáig tartott, ha az ember az érzelmeitől nehezen nyelt. Közben a falon lévő képre nézett, ahol a feleségével, és egy jól öltözött fiatal sráccal voltak. Pár éves kép volt, a srác inkább meglett férfi volt, kezében a diplomával. A sok megkezdett iskola közül az első, amit befejezett. De Feri bácsi kölyöknek látta a fiát 34 évesen is.
Az órájára nézve látta, hogy nyolc is elmúlt, nem is kevéssel. Ekkor nyílt a műhely ajtaja, és jött be rajta egy drága öltönybe bújt, zselézett hajú, illatfelhővel kísért úr. Fényes bőrcipője alatt halkan csikorgott az üzem padlójának pora, ahogy az iroda felé tartott.
A munkáját ekkorra megkezdő titkárnő kedvesen köszönt az érkezőnek.
– Szia Gabi! Iszol te is egy kávét édesapáddal?
Érdekel a második rész.
Szerző: Sipos Ádám
