A mindennel oldunk meg semmit se.
Tekintetét a nemrég lerakott térkőre szegezte, miközben gyomra émelygett az elfogyasztott tetemes mennyiségű kávétól, szája pedig szinte elviselhetetlenül keserű volt a folyamatos dohányzástól. Az e célra kijelölt helyre erősen tűzött le a nap az augusztusi kora délutánon, égetve az ácsorgó tarkóját. A háttérzajt pedig a forgácsoló üzemből kiszűrődő hangok, mint a burkolaton kopogó forgács, szerszámcserélő sziszegése, és kézi szerszámok csörgése szolgáltatta. Bár alig múlt dél, a reggel hatkor induló műszak erősen a végéhez közeledett, ami távolról sem jelentette Márton munkanapjának a végét. Túlórák fárasztó hada állt előtte. Az egyre gyakrabban látogatott dohányzó helyen pedig azon gondolkodott, hogy a céges autóval, irodai munkával kecsegtető szakmai vezető pozíció hogy vált bizonytalansággal teli börtönné.
De a történet nem itt kezdődött, sokkal inkább az első munkahelyén 12 évvel korábban.
19 éves volt, mikor felvételt nyert első munkahelyére. Egy nagy gazdasági világválság napjai voltak, ami erősen érintette azt a bizonyos autóipart, amiben ő is tevékenykedett. De a hátszél pont annyira meg tudta feszíteni a vitorlákat, ami a bejutáshoz elég volt. Szóltak is neki, hogy a segítség eddig tartott, a verseny nagy, így innentől magában bízhat. Bízott is valamelyest, de nem annyira, hogy elkényelmesedjen.
Márton pozícióját tekintve operátor volt, noha ennek jelentését, a hozzá tartozó felelősség és feladatkört nem ismerte. Még hetekig a munka megkezdése után se. De lassan körvonalazódott. CNC horizontokat “etetett”, ami a palettacserélőn lévő készülék ki- és betárazását jelentette. Márton meglepően igyekvő volt, mindig jókedvű, és ami fontos, észrevette a feladatokat. És segített, amiben tudott. Ha egy elbizonytalanodott irodista kollégával találkozott útba igazította a gépsorok között. Ha valaki adatokat gyűjtött a megmunkálások vagy elkészült darabok kapcsán, Márton szorgalmasan dokumentált. Mindemellett operátori teendőit is ellátta. Kezdeti időben ez nem volt sok, mert a gépbeállítók a zöldfülűekre fokozottan figyeltek. Se a forgácsképet, se a képződött sorját nem értette. Semmilyen következtetést nem vont le a szerszám kopására vonatkozóan ezekből, ahogy a megmunkálás hangjából sem. De Márton kellemes társaság és őszinte érdeklődőként vonzotta a késő délutáni és éjszakai műszakok gépbeállítóit. Jobb dolguk nem lévén beszélgettek Mártonnal. Az a pimasz alig 20 éves pedig megjegyezte, amiket mondtak neki.
Lassan megértette, mi az, hogy marás. Megismerte a szerszámokat. Elemezte a kihordott forgácsot. Az alkatrészt nem csak sorjázta, de mérte is. A rossz méreteket jelezte, sőt, munkába állását követő egy év múlva azt is tudta, melyik szerszám hibázik. Nem hiába, Marci eszes kis csibész volt. Ahogy a rábízott munkát elkezdte kisujjából kirázni, egyre többet unatkozott. A feleslegesnek érzet perceiben pedig más gépekhez, sőt, más sorokra is átjárt. Ott aztán újabb és újabb típusú szerszámokat, programozási megoldásokat látott, és más gépbeállítókkal beszélhetett.
Rájött, hogy mindenhol van hülye, de ahol keresik őket, ott több van.
És az a bizonyos szakmai harmadik szeme nyiladozni kezdett.
- – Te Marci, te már itt olyon okostojás vagy, hogy főnök leszel. – Mondogatták neki az életüket rommá unt operátorok.
- – ÁÁ, kis hal vagyok. Pislogok csak a szatyorban. – Szerénykedett. De belül érezte, hogy valami másra, ha úgy tetszik többre hivatott. De legalábbis kevésbé monoton munkára vágyott.
Google kereséseinek hála hamar ráakadt egy iskolára, mely távoktatásban kínálta a CNC forgácsoló képzés elvégzésének páratlan lehetőségét. Az unalmas éjjeli műszakban végigolvasva a hosszú ajánló szöveget kedvet kapott, és fiatal, lendületes ember lévén még a reggel hat órai műszak vége előtt be is adta a jelentkezést.
- – Mit nyomogatod azt a telefont, attól csak hülye leszel.– Jegyezte meg egy 60+ -os operátor kollégája, aki eredeti szakmája szerint cipész volt, de ahogy arra csökkent a kereslet, már vagy 10 éve robotolt a gyárban, megélhetését biztosítva.
- – Sokat kell még nyomogatnom, hogy olyan sötét legyek, mint te. – Válaszolt Márton, de az öreg nem hallotta. Saját nyomora nőtt a fülére de úgy, hogy süket volt, mint az ágyú.
Azt a bizonyos műszakot követő rövid alvás végén Márton már kapott is egy emailt az iskolától, ahol az első részlet befizetése után a hasznos szakmai anyagok letöltésének lehetőségével kecsegtettek. Mire várt volna, utalt.
És a képzés elindult. Lassan, magyarosan, akadozva, de ment. Márton pedig munkába járt, beszélgetett és olvasta az oktatási anyagokat. Ha olyan példát vagy összefüggést talált, amit nem értett, vagy munkahelyi példával tudott maga számára érthetőbbé tenni, annak a végére járt. És ha kellett kérdezett. Ami számára is meglepő módon néha igen érdekes válaszokat hozott. Rájött, hogy mindenhol van hülye, de ahol keresik őket, ott több van.
- – Józsi, ez milyen kinematikájú gép? – Kérdezte naivan az egyik beállítót, nem értve pontosan a jegyzetben olvasott kinematika szó jelentését.
- – Emulzió hűtésű. – Jött az ostoba válasz. Az információ hasznos volt. Már mint nem az, amit kapott, hanem amit leszűrt. Józsival horgászatról érdemes beszélgetni. Nem azért, mert ahhoz ért. De ahhoz Marci se, így nem tűnik fel, mekkora tökfej.
Egy másik alkalommal egy programozót kérdezett meg egy program részleteiről, aki a G kódokat rendszer változóként mutatta be, a sorok elejére írt N-mondatszámokat pedig lokális változónak sejtette. Ő se az esze miatt volt ott. De legalább meg sem próbált programot írni, inkább csak módosítgatott, vagy elbújt a feladat elől. És mekkora érték ez a képesség egy multiban. (is)
A záróvizsga előtt rettenetesen izgult. Az online tanfolyam alig igényelt személyes találkozást, így Márton egyszer-egyszer látta tanárait. A vizsgára mindenki kiöltözve érkezett, ahogy Marci Úr is, és szinte remegtek még az idősebbek is. Az első és legfontosabb dolog volt, hogy az adminisztratív teendőket végző hölgy ellenőrizte az utolsó tanfolyami részlet beérkezését egyenként. Majd ezután elkezdte a bizonyítványok kitöltését, még a vizsgabizottság megérkezése előtt.
Márton jóhiszeműként még itt sem gyanakodott.Tisztességgel végig izgulta a vizsga teljes folyamatát. Meglett. Micsoda bravúr….
Munkahelyének HR osztályára részben büszkeséggel, részben félve vitte be új iskolai végzettségét igazoló bizonyítványát. A HR-es hölgy örömmel vette, elintézte amit el kellett, majd Marci ment a géphez. És várta, hogy mi lesz.
És bizony lett, de nem a várt dícséret.
- – Te sumák, a hátam mögött te itt okosodsz? Sokra viszed azt hiszed? Nyugodtan mehetsz, nem fogsz hiányozni. Csak visszafogtad a teljesítményt. – Dühöngött az egész tanulásról mit sem sejtő műszakvezető. És akkor Marci megtanulta, hogy ha előre egyeztet az a baj, ha nem akkor az.
- – Egy kávéra meghívod a túlképzett munkaerőt? – kérdezte gúnyosan, de a válasz nem volt szalonképes.
Émelygő gyomorral várta a folytatást.
Néhány nap eseménytelenül telt, csak a kollégák savanyú, irigykedő megjegyzései csipkedték egy ideig. De megszokta.
- – Na mi van te főokos? Hiába tanultál, még mindig itt vagy? – és hasonlók.
Egyszer aztán megjelent a technológia vezetője és a gépbeállítók egyik csoportvezetője, és félre hívták.
- – Márton, örömmel értesültem, hogy kedvet kaptál nem csak a forgácsoláshoz, de a tanuláshoz is. Van szükség a cégnél beállítóra. Mit gondolsz, megpróbálkozol a feladattal, belenősz a kabátba? – tette fel a kérdést egyébként barátságosan de a felesleges részleteket elkerülve a technológiai vezető.
- – Hát, ige..n, persze. Megpróbálom. Írtam már át programot. De csak kicsit. Vagyis nem, nem írtam. Mert nem szabad. Csak tudtam, hol kellene. – Kezdte a zavart zagyvaságot az éretlen kölyök.
- – Marci, a beállítók mondták, hogy érdeklődő vagy. Második éved a cégnél, vagy a harmadik. Illene tudnod pár dolgot a szerszámokról, gépekről. Bele kérdezek. Aztán megbeszéljük a részleteket. – mondta a beállítók csoportvezetője.
- – Rendben. – Fogta rövidre Márton.
Tömör, a lényeges szakmai részletekkel kitömött beszélgetés következett. Márton tudta mi az eszterga, a maró, a horizont, a karusszel. Ismerte a dörzsárat, be tudott állítani ilyet, igaz a kúposat nem. Tudta mi a nullpont, és értette a különböző azonosító számok jelentését a rajzokon, dobozokon és készülékeken. Megfelelt.
Rövid beszélgetés a HR-en, szerződésmódosítás, és a következő nap már beállítóként kezdett.
Meglepte a hirtelen váltás. És megdöbbentette az az irigységből adódó utálat, ami az operátor kollégák egy részéből áradt. Némelyik szeme villámot szórt. Kevesen, de azért gratuláltak is neki.
Rosszul élte meg a népszerűtlenséget, de értékelte, hogy az élet visszaigazolta a befektetett munkát.
Az ám a nagy élet….
A tanulás folyamata természetesen nem ért véget. Beállítóként más lett a világ, még több újdonság várt rá. Jól az eszébe véste, hogy minél többet tanul a szakmáról, annál inkább érzi a hiányosságait. De épp ez tüzelte benne a tanulás iránti vágyat.
Mint beállító olykor a mérnökségen is látogatást tett. Számára a számítógép azodáig inkább a szórakozást, mint a munkát jelentette. Ott látott először CAD és CAM szoftvereket. És valljuk be, le is nyűgözte. Na meg az irodai munka. Az irodista csajok fokozott kedvessége, ami csak a technológusoknak és vezetőknek járt. Az ám a nagy élet….hitte Márton.
Szintén egy év gépbeállító munka után újabb tanfolyamra iratkozott be, ezúttal a főnöke tudtával, a cég HR osztályának anyagi és lelki támogatásával. CAD tervezést, készülékezést, szerszámozást, műveleti sorrend tervezést stb. tanult, na meg programozást. ISO kóddal, CAM programmal és még macro programozást is. Élvezte, várta a szombati tanításokat. Itt fizikálisan is jelen kellett lennie, új embereket ismert meg. Mindenkinek más munkahelye, jobbnál jobb sztorija volt, és ezekből is sokat tanult. A megszerzett tudást ugyan csak minimális részben tudta használni, de érezhetően bővült a látómezeje, ami a főnökének is feltűnt. Egyre többször kérték ki a véleményét, tapasztalatát egy-egy megmunkálás, szerszám vagy készülék kapcsán. Rugalmas és újdonságokra nyitott emberként sok szerszám tesztelést ő készített elő, ő dokumentált és hasonlította össze a számokat. Fontosnak érezte magát. Kezdte látni, hogy egy gyár működésének sem csak műszaki összefüggései vannak, bár ekkor még nem sejtette, hogy ez a kevesebb, és a gazdasági a több. Az agya, mint a szivacs szívta be az információt. Mivel ekkor is több műszakban dolgozott, éjjelente tanult, vagy próbálgatta a tanultakat. Programokat, szerszámokat. Egész jó beállító lett belőle, fiatal kora ellenére. Persze azokat a titkokat, amiket az öreget szándékosan önmaguk szakmai felértékelésére tartogattak, alig-alig fejtette meg. De nem volt ritka, hogy megfejtés híján új, és jobb megoldást talált ki.
- – Te Lajos, írtam egy jó programot. Szerszámozás is lett hozzá. Tudom, hogy nem szeretsz unatkozni, hát kicsit besegítettem. – Dobta oda Márton az egyik rosszindulatú operátornak. És a ciklusidő harmada lett a korábbinak, Lajos testrészei pedig hamar eláztak az izzadságtól. Még szerencse, hogy az “akit emlegetnek az csuklik” babona nem működik, mert Márton anyját sokat emlegették.
Itt más szabályok uralkodtak.
De nem a főnökei, mert azok bizony meg voltak elégedve. Márton egyre inkább bevonta ötleteibe a kollégáit, akik kénytelen kelletlen részt vettek a megvalósításban. Főleg azért, mert tartottak a bónusz megvonástól, beálltak a reformok mögé. Persze volt, amelyik nem hozta a várt eredményt, és akkor azért ment is a rosszindulat, meg a “na én megmondtam”, de alapvetően Márton fejlődésének számokban is mérhető eredményei voltak. A tanfolyam befejezését követően a bizonyítvánnyal a kezében Marci messziről mérhető önbizalommal ment a HR osztályra. Ott meg is történt a korábbi ügymenet, de itt elcsitult a dolog.
Ugyanis a programozó irodába való áhított bekerülés más volt. Itt más szabályok uralkodtak. Nem volt elég a papír, és nem volt elég a tudás sem. Sőt, ezek jelentősége kisebb volt, mintsem azt Márton gondolta.
Így maradt a műszakban meló, és a gépbeállítósdi. Szerette, és ez volt a szerencséje, de nem élte ki programozói affinitást, így bosszantotta a dolog. Úgy érezte hiába tanult.
A szerencsét az hozta meg, hogy a válságot követő 4. – 5. évben a cég fejlesztésbe fogott, ami új gyártósor telepítését is jelentette több géppel.
Na persze Márton nem ezt kapta meg, mint fiatal programozó, mert az új gép az idősebbek kiváltsága volt. Neki jutott tehát a legöregebb gépparkkal készített minden termék.
De büszke volt.
Mivel autóipari sorozat gyártóként programok készítése valójában nem is volt napi feladat, a készülékek módosításának, vagy egy-egy minimális termék módosításnak a kezelése jutott. Rendszerezés, biztonsági mentés és hasonlók. De Márton büszke volt. Farmerban, pólóban a kávégép mellett úgy kihúzta magát, hogy majd lefejelte a 8 méter magasan szaladgáló híddaru gerendáját. Köszönt a soron mindenkinek, akin őszinteséget és jóindulatot érzett, annak segített is, amiben tudott. De lassan elszakadt az egykori koszos közegtől, és a kantin darálós főzőjével ápolt szerelmes kávéviszonyt.
Feladat azért akadt, legalábbis egy csomó teendő, ami hasznosnak tűnt. Beszállítókkal is egyeztetett. Olykor vevői reklamációkat is vizsgált. Fejlesztéseken gondolkodott. És tréningekre járt. Szakmai utak is jutottak, a kevésbé népszerű belföldi helyekre. És teltek a hónapok, évek.
Márton idősödött, érett. Ezzel együtt olyan összefüggések álltak össze a fejében, amiket végiggondolva már nem érzett olyan erős tüzet a szakmája és a munkahelye iránt. Múlni kezdett a szerelem. Látott elismerni nulla teljesítményt, látott eltékozolni hatalmas tehetséget. Látott munka miatt tönkremenni családot, és látta, mennyit ér az ember, ha betegség miatt nem termelő képes. Illetve, hogy mennyit nem ér. Érezte, hogy karrierje csúcsán van. Ő ezt szereti csinálni, de ezen szintnél nincs feljebb a cégnél. Nem lesz több feladat. Nincs miért küzdeni, nem indokolt szakmailag fejlődni. Mert a szakmai fejlődés már nem hozott további sikert. Nem volt, aki értékelje. Teret nyertek a játszmák, a kommunikációs trükkök és elvesztette jelentőségét az emberi test vázának alapját képező gerinc.
Egy dolog volt előtte, várni, hogy valaki kiöregszik vagy beleun, és a helyére lépni. De ebben sem volt akkora perspektíva, hiszen a feladat szakmai része legfeljebb kicsit más, de nem nagyobb. Márton határozottan elkezdett felnőni, és megfejteni az élet keserű igazságait.
De egy dolog nem állt neki össze. Ez pedig, hogy a legrosszabb gépsoron is mindig el volt látva szerszámmal, készülékkel és a gépek működtek. Volt, hogy várni kellett, de végül megkapott minden kért segítséget, alkatrészt vagy eszközt. Mindig volt partner, külsős aki segített, hozta a tudását vagy a tapasztalatát. És mindez nem jelentette, hogy Marci ne tette volna a dolgát, csupán csak azt, hogy amit ő maximális szakmai teljesítménynek érzett, az valójában sok ember és egy nagyon stabil háttér közös teljesítménye volt, nem az övé.
De a munkába menetel előtti rosszullétek szaporodtak. Ahogy a hányinger is. És a lecseszős meetingek közbeni erős fejfájás is. És ahogy a legközelebbi cimborák és harcostársak kiugráltak a darálóból, úgy Márton is besokallt.
Eleinte csak beszélt róla. Érdeklődött, kérdezősködött. És azok a kapcsolatok, akiknek a szerszámait bevitte, igyekeztek segíteni. Kapott fülest, ajánlást, javaslatot. És egyszer csak interjúra ment.
A referencia jó volt. A vitorlába fújt némi hátszél, de a feladat is nagyon kecsegtető volt. Vezető technológust, üzemvezetőt keresett egy egyedi és kissorozat gyártó. Újszerű gépek, szép iroda. Céges autó, ami egyébként tökéletesen indokolatlan volt, telefon és laptop. Az a bizonyos szám a szerződésben nem volt nagy, de céges német kombival villantani a haverok előtt nagyot durran. És végre sok lesz a programozni való, remélte.
12 évvel azután, hogy az érettségi bizonyítványon meg sem száradt tintával besétált a munkahelyére, Márton remegő lábakkal indult beadni a felmondását. Csendes kopogás után, kedves női hang szólt ki.
- – Szabad.
- – Csak ezt hoztam. – Adta át Mardi remegő kézzel, enyhén szédülve.
A hölgy a papírra nézve elolvasta az első sort. Munkavállalói felmondás.
- – Rendben. Főnököddel megbeszélted? – kérdezte.
- – Említettem neki, de nem ért rá. – mondta Marci.
- – Jó, majd én felhívom, és kereslek. Köszi. – És ezzel a hölgy végzett.
Márton élete legnehezebb döntését hozta meg, napokig mérlegelve, forgolódva az ágyban. És a HR-nek ennyi. És köszöni.
Marci néhány óra múlva kapott egy emailt a főnökétől.
„Kedves Marci,
Sajnálattal értesültem róla, hogy nem folytatod nálunk a munkát. A cég eltekint a felmondási idő letöltésétől. Szakmai és magán életedhez sok sikert kívánunk.
Kilépéshez szükséges papírjaid holnap 10 órakor átvehetők a HR-en.
Üdvözlettel: István„
A második részt itt olvashatod:
Szerző: Sipos Ádám
További szórakoztató műhelymesékért kattints a gombra!
