Robi a bakköszörű előtt állt, és a munkadarabról lepattanó mélysárga szikrákat vizslatta. Ismerte ezt az erősen ötvözött acélt, és tudta, hogy az esztergályos megdolgozik majd vele. Ahogy a gondolataival a vas karbon állapotábrát kísértette, miközben agya teljesen kizárta a köszörű visítását, valaki ellibbent a háta mögött. Könnyű léptekkel, játékos mozgással, fűszeres gyümölcs illatot hagyva maga mögött. A „szőke árnyék” volt, ahogy Robi magában nevezte. Na nem azért, mert bármi baja volt a kolléganővel, csupán azért, mert tudta, hogy a kiforratlan személyiség még csak árnyéka önmagának. Az élet jó néhány tanulságos leckéket tartogat a számára.
A műhely kora délelőtti fényárban úszott. A koszos, sosem tisztított oldalüvegeken nem csak a fény, de a meleg is ömlött befelé. Ilyenkor minden, ami a levegőben keringett, jól látható volt, míg máskor csak az illatokat lehetett érezni. Már, ha ez illat, mert a legtöbbeknek ez mégis csak szag volt.
Robi a szikrapróba után az esztergályos felé indult. A levegőben gomolygó por és emulzió köd keveredett a hegesztő gépek füstjével. Félhomály volt, és izzasztó meleg.
Az esztergályosnak való munka átadás jól begyakorolt rituáléja várt Robira, ami mindig a hangulat felmérésével indult. A lehangolt szakembert általában valami szakmai dicsérettel hozta szakmunkához való hangulatba, a túl harsány, jókedélyű dolgozót pedig valamilyen, a rajzon szereplő szigorú tűréssel terelte a fegyelmezett munkavégzés felé.
Robi a műhely egyik csoportvezetője volt, egyébként kiváló szakember. Elmúlt negyven esztendős, 20 év műhelytapasztalat volt mögötte. Azt tette őt különlegessé, hogy az elmúlt években nem csak a „vasas” szakmák jórészét tanulta meg legalább erős közepes szinten, hanem az emberekkel való bánásmódot is. Robi nem kiabált, nem követelt, nem keresett se kifogást, se felelőst. A megoldások embere volt, aki szenvedélyesen szeretett tanulni minden elkövetett hibából.
Ennek a kedvtelésének jószerivel egyedül élt, mert nem akadt megfelelő érdeklődő a munkahelyen.
Robi jó szakmai teljesítménye mellé átlagon felüli érzelmi intelligencia társult, és nagyon sok tisztesség. Éppen ezért nem élt vissza ezzel soha.
Ahogy az esztergályos felé tartott hallotta, hogy Evelint, aki az imént a forgácsoló gépek közt sétált el, a lakatos kollégák füttyszóval üdvözlik.
Nem könnyű nőként érvényesülni egy gyárban.
A munka átadása után aztán az irodája felé vette az irányt, hogy a következő munkákhoz szükséges eszközöket és anyagokat megrendelje.
Az üzem padlójáról, különösen az aznapi fényben remek betekintés volt biztosított Tóni, az ügyvezető irodájába.
Evelin épp akkor ért fel a begyűjtött papírokkal. Kezével nagyokat lendített, az üzem felé mutogatott, száját a normálisnál nagyobbra nyitva, vélhetően emelte hangját, miközben az cégvezetővel beszélt. Mozdulatai, gesztikulációja indulatra engedte következtetni Robit.
Evelin pár hete kezdett első munkahelyén. A vidéki város kevés lehetőséget kínált, így ennek a hátszéllel biztosított pozíciónak nagyon örülhetett is volna. Azonban az élet arra tanította, hogy mindez jár. Így hálát nem, elégedetlenséget viszont érzett, és hangot is adott neki.
Mikor az üzemben járt, érezve a korából adódó bizonytalanságát sokan bekóstolták. Nem volt ebben semmi rosszindulat vagy szándékosság. Egyszerűen a gyár ingerszegény környezetében a fiatal lány üde színfoltként szinte vonzotta a keresetlen megjegyzéseket.
– Azért mész le Te a papírokért, hogy Ők ne szokjanak ide. Képzeld el, ha folyton ide járkálnának. – Tóni, érezve Evelin dühét, nyugtatni próbálta.
– Azt én nem is bírnám! – reagált Evelin, bele sem gondolva, mennyire nem tiszteli őket..
Robi végignézte a rövid, de negatív érzelmekkel töltött beszélgetést, és a 20 év tapasztalata hallani is engedte azt. Persze nem lehetett biztos az elhangzottakban, és nem is akarta kideríteni azt. Egyszerűen szórakoztatta az, hogy arról is tud, amit nem is hall. És ezt a képességét az élet számtalanszor igazolta vissza.
Evelin érezte, hogy valójában nem illik bele ebbe a környezetbe. Számára teljesen sötét volt a gyár tevékenységének lényege. Nem tudta, hogy ki mit csinál, miért felelős. Valójában azt sem tudta, mi a felelősség. Ahogy azt sem, mi az, amiből a pénz van, azaz mi az érték, és ki állítja azt elő.
Amerikai filmekből lopott értékrendjével rakta össze a kirakóst. Aki utcai ruhában jár, az ok, aki zakóban az szuper, aki munkás az….. „na hagyjuk is, hát nem gondolod…”.
A nem oda tartozás érzése aztán feszültséget ébresztett benne, ami gyerekes indulatban tört ki, naponta sokszor.
És voltak, aki élvezték ezt, generálták Evelin haragját.
A hölgy viselkedése másokat viszont bántott, és ezt egyszer-egyszer szóvá is tették.
– Tóni, ez a lány köszönni se tud. Nem tiszteli se a munkát, se az embert. Ne jöjjön az üzembe! – kérték az öreg, ezer éve ott dolgozó szakik.
– Azért jön, hogy nektek ne kelljen egy lépést se tenni. Dolgozzatok, vagy igyatok egy kávét, ő meg majd bele tanul a dolgok rendjébe. – védekezett Tóni, a hatvanas éveit kezdő cégvezető.
Tóni, becsületes nevén Antal, 30 éve vezette a céget. Nem egyedül kezdte, de társai javarészt már kiléptek, most már övé volt minden döntési jogkör. Evelin az utolsó csendestárs unokahúga volt.
Robi, miközben játékos mosollyal futtatta magában az eseményeket, eljátszott a gondolattal, hogy vajon mi történne a szélkakassal, ha két irányból egy időben fújna a szél. Az erősebb szél győzne, vagy a fiatalabb? A csinosabb, vagy a hozzáadott értéket teremtő.
A kérdésre nem volt válasz, Robit pedig lekötötte a munka.
A hónapok első napjai közt eltelt idő jóval rövidebb, mint minden hónap 10. napja közt eltelt ugyanannyi idő. Ez egy általános igazság, bármely dolgozó igazolni tudja az országban. Ezért van az, hogy a fizetés körüli időszak feszültségekkel teli, és a legkisebb késés is erősen demotiváló hatású.
Anti ezt tudva igyekezett minden fizetést 5-e körül adni. Ez azonban nem volt egyszerű feladat. A fekete és fehér zóna határán, abban a keskeny szürke sávban lavírozva a papírmunka sok volt és nehezen átlátható.
Hivatalos és félhivatalos adatbázisokból összeolvasni, majd kiszámolni a helyes számokat Evelin számára a legrosszabb matek óránál is szörnyűbb volt.
Az emberek sorban jöttek, egymás után a pénzükért. A fiatalok hanyag módon sosem számolták át, vagy ellenőrizték az elszámolást. De az idősebbek nem estek ebbe a hibába.
Anti egy irodával beljebb ülve hallgatta a párbeszédeket, de nem vette észre, hogy a lányban a feszültség egyre fokozódik.
A sokadik középkorú dolgozó, aki szóvá tette az adminisztratív hibát, indulatos és modortalan választ kapott.
– Ha nem akarom, nem kapsz egy forintot se. – vágta oda a lány, anélkül, hogy felnézett volna a papírjai közül.
– Én termelem ki a fizetésed, legalább azt add ide, ami jár. – válaszolta a dolgozó, majd miután a néhány ezer forintos eltérés kiegyenlítésre került elhagyta az irodát.
A lány hangulata pattanásig feszült. Tudása, illetve tapasztalata határán rég túl volt, fogalma sem volt, hogy mit csinál. Szeretett volna megfelelni, hogy kedves és dicsérő szavak is érjék, de ez lehetetlen volt. A legtöbb, ami sikerülhetett, hogy nem szóltak hozzá.
Anti a pénzosztást végig hallgatta, és kíváncsian várta az eredményt. Az adatbázisok egy részét, az átláthatatlan kalkulációkat Ő készítette, ismerte a trükkjeit.
Minden ember, aki szó nélkül távozott, a zsebében hagyott egy kis pénzt.
A forró nyári nap délutánján Evelin sminkje elfojt, szemtengelyei kicsit elcsúsztak egymástól, haja csapzott volt, és ő kedvetlenül nézett előre, hallgatta az öreg klíma susogását.
A fizetések kiosztása után a házipénztárat már nem tudta rendbe tenni, egyértelmű hiány mutatkozott benne, hisz ebből kezelte a panaszokat.
Félt attól, hogy ezt közölje a főnökével, de a legjobban attól rettegett, hogy csalódást okoz. Ilyenkor általában indulatosan reagált, ahogy tette is egész idő alatt. De a fiúk, ha pénzről volt szó, keményen visszavágtak, és ez az agresszió az ő pályájuk. Evelin elveszve, egykedvűen ült a székben, és észre sem vette, mikor Tóni elment.
Nagy fekete kombiba ült be, amibe a sok előre elkészített csomag már várta. Az Adriára indult, ahol most vásárolt motorcsónakjával múlatja az időt. Mosolyogva, önfeledten fordult ki a cég kapuján, otthagyva az embereknek minden feszültséget, de ügyelve arra, hogy a bérszámoló excel fájlok mocskos titkait magával vigye.
Evelin a pénztári hiány miatt végig izgult hétvégéjén meglehetősen rosszul érezte magát. A vasárnap estéje erős hasfájással zárult, majd hétfőn gyomorgörccsel ment az irodába. Senkinek nem köszönt, újra volt ereje a fiúkra haragudni.
A főnök kis késéssel beért, és kért egy kávét, Evelin örült, hogy végre olyan feladatot kap, amit nem ront el. Kis megnyugvást érzett, miközben elkészítette. A kávéval aztán mert időzíteni tudni kell, a rossz hírt is letette Tóni asztalára.
Megdöbbenésére Tóni nyugodtan reagált. Mintha bedőlne Evelin, a dolgozókat mocskoló meséjének, tudomásul vette a kialakult helyzetet.
– Ezeknek semmi nem elég, nem tehetsz róla. Majd hozok be pénzt. – mondta a felelős ügyvezető, és sunyi mosollyal konstatálta, hogy a kialakult hiány jóval kevesebb, mint amennyit elügyeskedett az emberektől.
Tóni szokása volt, hogy ment egy kört az üzemben délelőtt. Nem a problémák érdekelték, csupán csak szerette látni, amit elért, fürdött a neki járó tiszteletben és figyelemben, beszélgetett egy kicsit. Ezek az alkalmak lehetőséget biztosítottak a panaszos embereknek, hogy az őket ért sérelmeket megosszák a vezetővel.
– A pénz megint nem volt rendbe, mondtam is ennek a kislánynak, hogy tanuljon meg számolni. – kezdte az öreg festő.
– Főnök, a bevételeket inkább ne bízza erre az éretlen gyerekre, mert akkor jövő hónapban éhes marad a család. – folytatta egy ügyes hegesztő.
– Fiatal, éretlen és gyenge lelkű. Mondtam is neki, mikor beértem, hogy ezen javítani kell. A hibáit nem lehet mindig az én zsebemből kompenzálni. De legyetek türelmesek, senki sem úgy születik, hogy mindent tud. – zárta a kávégép mellett kialakult rövid diszkurzust Tóni, épp az ellenkezőjét állítva, mint ami történt, és azzal indult is tovább elégedetten, hogy oltotta a feszültséget.
Robi, kezében műszaki rajzokkal épp a hegesztőktől tartott a forgácsolók irányába. Szerette a hegesztett szerkezeteket, mert sok kihívást tartogattak, és a mert a végén elkészült termékben a kedvenc szakmáinak eredményét egyszerre láthatta.
Az üzemek közti csendesebb átjáróban találkozott Tónival.
– Antal, a fizetésben volt egy pici hiba. Felmennék ezt veled egyeztetni. – kérte Robi higgadtan, komoly tekintettel.
– Természetesen Robi, és elnézést. Gyere bármikor, neked én rendezem. – válaszolt Tóni tudva, hogy Robi másik kávéház, itt nincs mellébeszélés.
Előző pénteken, mikor megkapta a fizetést Robi tudta, hogy nincs rendben. De azt is érezte, hogy a fiatal kolléganője teljesen szétzuhant, érzelmei, indulatai irányítják, és fogalma sincs, miért panaszkodik mindenki. Tónit viszont ismerte. Az amúgy is leharcolt lánnyal értelmetlen lett volna konfrontálódni, ha hétfőn amúgy is el tudja intézni egy hangos szó nélkül azzal a személlyel, aki valóban felelős.
Tóni irodájában aztán minimális párbeszéd mellett megtörtént a kompenzálás.
Evelin észre sem vette, ekkorra fesztelen ült, és gyűjtögette a papírjait.
folyt. köv.
Szerző: Sipos Ádám
