Szerencse vadászból lett nagy újrakezdő, aki a kihívásokból, bukásokból sokat tanult és lépett feljebb és feljebb. Szép szakmai sikerek, magas pozíciók állnak külföldi karrierje mögött, 15 év után mégis hazatért.
Az életet tanulással töltötte, de ami itthon fogadta, arra nem volt felkészülve.
Meglepett, de semmiképp sem elkeseredett. A helyzethez alkalmazkodik, ahogy eddig mindig és megkeresi a helyét a hazai fémiparban.
Hengán Ferenccel beszélgettem a külföldi munkavállalás napos és sötét oldaláról, illetve a hazai ipar és munkaerőpiac helyzetéről.
Sipos Ádám: – Köszöntelek magam és a Gépészpresszó olvasói nevében. A “Presszó” egyik cikkéhez írt facebook-os hozzászólásod után kerültünk kapcsolatba. A hosszú vélemény kifejtésed, tele értékes gondolattal később egy telefonbeszélgetésben még tovább kígyózott. És a feldobott interjú ötletét pozitívan fogadtad. A GépészPresszó célja az élet és műhely szagú tartalmak gyártása, hiteles forrásból. A Te életed tele kihívással, kalanddal, szakmai fejlődéssel nagyon pozitív példa lehet sok fiatal tapasztalatlan, vagy akár idősödő és sokat látott sorstársunk számára is.
Hengán Ferenc: – Üdvözöllek és tisztelettel köszöntöm a GépészPresszó olvasóit, nagy megtiszteltetés számomra, hogy egy olyan fórumon oszthatom meg a tapasztalataim, amely azzal a rendkívül szép szakipari ágazattal foglalkozik, amely az elmúlt évtizedekben végig kísérték a mindennapjaim.
S.Á.: – Milyen tapasztalattal és milyen célokkal mentél külföldre dolgozni?
HF: – Nem is tudom valójában hol kezdődött el a pályafutásom, hiszen édesapámnak is volt egykor saját forgácsoló műhelye. Gyermekként már megtanulhattam, mi a különbség hegesztő és esztergagép között. Szerencsésnek érzem magam, hiszen az édesapám testvére is ugyan ebben az ágazatban dolgozott, és Ő lehetett a szakoktatóm. Ez talán annyiban jelentett mást, hogy míg az átlagos tanulókkal sokkal elnézőbbek voltak, addig engem vasszigorral kezeltek. Ahogy visszagondolok ezekre az időkre hálával tartozom a családomnak, hiszen az alapokat mélyen a fejembe verték. Nem volt könnyű fiatalkorom, hiszen szüleim idejekorán elváltak és nehezebbé vált a megélhetésünk. Ezért már Ipari tanulóként az iskola mellett “maszekokhoz” jártam délutánonként dolgozni, sokszor hétvégenként is. Itt szeretném kifejezni a köszönetem azoknak az idősebb kollegáknak, akik szintén hozzájárultak tanításukkal a pályafutásomhoz. 1998 -ban végeztem el az első szakipari középiskoláim, majd nem sokkal később egy német érdekeltségű multinacionális nagyvállalatnál kezdtem meg a pályafutásom. Fiatalként sokat lázadtam és kerestem a helyem a világban. Mindeközben besoroztak katonának, majd 2000 -ben, amint leszereltem, ismét az élet mélyvízében találtam magam. Eközben édesanyám egészségi állapota romlani kezdett, és pályakezdőként nem tudtam akkora jövedelemmel rendelkezni, amely elégséges lett volna az életünkhöz. Ez volt az oka annak, hogy szerencsét próbáltam.
S.Á.: – A vasszigor pozitív csengéssel ritkán szerepel együtt, rajtad mégis ezt érzem. Komoly ambíciókat sejtet.
Mikor és miért azt az országot választottad, amit választottál?
HF: – 2003 -ban lehetőségem nyílt egy magyar cégen keresztül Németországban, Tuttlingenben elhelyezkednem. Itt CNC esztergályosként igyekeztem helytállni. Nem volt sok időm a bizonyításra 1 hetet kaptam arra, hogy megmutassam alkalmas lehetek az adott feladatra. Itt akaratlanul is szükségesnek gondolom elmondani, hogy akkor még gép mellett kellett programozni. Nem voltak számomra ismertek a CAD-CAM szoftverek előnyei. Sajnos kevés ideig dolgozhattam itt, ennek okát a többi kollega jelentette. Akkor még jellemzően függöttem másoktól, hiszen nem volt saját gépjárművem. Mivel keveset értettem a német nyelvből, így nem értettem az okát annak, miért váltak meg tőlem. Valójában nem is kerestem az okát, utólag már tudom, hogy szakmai féltékenység és a hamis információk miatt történt minden. Németországra azért esett a választás, mert mindig azt a szempontot tartottam fontosnak, hogy 24 órán belül bármilyen probléma esetén, de haza tudok utazni édesanyámhoz.
S.Á.: – Szomorú, de gyakori a szakmai féltékenység negatív példája. Nehéz volt-e munkát találni, ki segített?
HF: – Voltak olyan időszakok, amikor kimondottan nehéz volt, de általánosságba véve elmondható az, hogy az idő múlásával ennek már nem volt jelentősége. Nekem jó ugródeszkának tűnt abban az időben, hogy már dolgozhattam külföldön. Így elég bizakodó voltam. Sosem volt protekcióm, nem voltak kiváltságos élethelyzeteim, így ezek előnyét sosem élveztem. Általánosságban elmondható, hogy ekkor még segítségem nem igazán volt. Később már kialakult magától, megtanultam kik azok, akikre számíthatok.
S.Á.: – Hol laktál, mit ettél, milyenek voltak a hétköznapok?
Nehezen szoktam meg a ,,Német konyhát” nem volt semminek sem íze.
HF: – Kezdetekben munkásszállókon laktam, amelyek változóak voltak. Volt, ahol összezsúfoltan éltem a kollegákkal, viszont gyönyörű helyen, és csodaszép kilátásokkal. A munkásszállókat kényszerűen fogadtam, hiszen mit sem tudtam még akkor arról, hogy mi és hogyan működik, nem ismertem az életközösséget. Még magam is fiatalon egy idegen országban szenvedtem a honvágytól, és némileg szorongást is kiváltott. Nehezen szoktam meg a ,,Német konyhát” nem volt semminek sem íze. Amikor letelt a szabadság rengeteg hazai ételt vittem magammal, amit így utólag már feleslegesnek tartok, de az anyukák főztje verhetetlen. Később már igyekeztem önállósodni, egyre több ételt tanultam meg elkészíteni, és többé-kevésbé voltak sikereim ezen a területen is. A hétköznapok változóak voltak a kint töltött éveim alatt. De rájöttem arra, hogy ha akarok valamit azt el tudom érni. Szabadidőmben (ami kezdetekben borzasztóan kevés volt) elkezdtem megismerkedni a német nyelvvel. Eleinte nem volt merszem használni, leginkább csak arra figyeltem, hogy amit nekem mondanak megértsem. Egyre többet kezdtem megérteni, és nagyon sokat köszönhetek azoknak a németajkú kollégáknak, akik a hétköznapok rengetegében mindig segítettek a nyelvtanulás területén is. Hazudnék, ha azt mondanám könnyű volt, bár kétségtelen a kényszer sokkal előrébb vitt, mintha egy nyelviskolában tanulhattam volna.
S.Á.: Korábban a hazai idő szakembereket, most a segítő német kollégákat említed. Úgy látszik, Te a jót nem felejted :). Mi motivált, milyen cél lebegett a szemed előtt?
HF: – A motivációm elég mélyen gyökeredzik bennem. Amikor fiatal voltam és lázadtam, minden helyen butának néztek, és hebrencsnek. Volt egy eset, amely mélyen nyomot hagyott bennem. A közvetlen szomszédságomban lakott az unokatestvérem. Az Ő édesapja már évekkel korábban elkezdett külföldön dolgozni, és az édesanyja egyszer azt mondta: ,,- Nem kellesz Te sehova, hiába akarsz külföldön dolgozni!” Ez olyan mélyen bennem marad, hogy tudat alatt egy bizonyítási kényszer alakult ki bennem akkor. Persze 15 év távlatából, már hálás vagyok ezért hiszen, ha ez akkor nem történik meg, talán nem sikerült volna.
S.Á.: – Mit tettél azért, hogy változzon, jobb legyen?
Egy teljesen új rendszerszemléletet tanulhattam meg a külföldi kollegáktól.
HF: – Függetlenül attól, hogy sikerült kijutnom Németországba, az az elgondolás született meg bennem, hogy 40-45 éves koromra, már nem szeretnék gép mellett napi 8 órában állni. Korábban szereztem egy térdsérülést és aki valaha is dolgozott ebben a szakmában az pontosan tudja, hogy a munkaterülete sokesetben 2 – 3 nm -re korlátozódik. Nem túl egészséges. A gépek mellett való programozás gyakorta hosszas és időigényes feladat volt. Bár számomra inkább volt átlátható. Fenntartással fogadtam akkor az új technológiát (CAD-CAM), és egy kicsit féltem is tőle, ami így utólag visszagondolva jogos lehetett. 2007 -ig nem sok választási lehetőségem volt, hiszen a szabad munkavállalás eddig az időpontig korlátozottak voltak, indirekt nem volt lehetőségem elhelyezkedni. 2006-2008 -ban kaptam meg az első olyan feladatkört, amely már beosztottakkal járt együtt. Kezdetben magyar kollégákkal később 2008-tól már arra a szintre léphettem, ahol német kollégákat taníthattam programozásra. A német nyelvet tulajdonképpen ekkor már bátrabban használtam, noha rengeteg nyelvtani hibával. Ezen javítani is akartam, és ezért mindent meg is tettem. 2006 -ban Augsburgban éltem és a munkabeosztásunk elég egyedinek volt mondható. Reggel 6:00 -tól este 18:00 -ig. és fordítva 20 napon keresztül hétvégeken is. Majd 10 nap szabadság. Ekkor kerestem fel egy magántanárt, akitől még különórákat vettem, hosszú műszakok után. 2013 -ban kezdtem ismerkedni a CAD-CAM rendszerekkel. Eleinte csak önszorgalomból és a németajkú kollégáktól tanulhattam. Ez számomra egy teljesen új megvilágításba helyezte a szakmát. Rengeteg olyan technológiát láttam, és tanultam, amely gyakran még most is gyerekcipőben van az itthoni munkapiacon. Egy teljesen új rendszerszemléletet tanulhattam meg a külföldi kollégáktól. Ez inspirált engem arra, hogy képezzem magam. 2014 végén nem elégedtem meg azzal, hogy csak az egyedi gépgyártás területén aknázzam ki a lehetőségeket, valami többre vágytam. Fontos megjegyezni, hogy mindeközben jelentős szerepet kapott az életemben a mindennapos tanulás, hiszen a nyelv ismerete nélkül esélytelen volt az előrelépés. 2015 év közepén leszerződtem egy műanyag fröccsöntéssel foglalkozó céghez. Itt az első másfél évben nagyon keményen fogtak, mindenbe belekötöttek, miért csinálom úgy, miért nem csinálom másképpen. Ekkora már magabiztos meglátással állítottam elő a produktumokat. Itt kerültem első ízben vezetői pozícióba. Majd kezdtem foglalkozni egyrészt a németajkú tanulókkal, valamint a CAD-CAM technológiákkal. Ebben az évben a cégem beíratott egy magániskolába, ahol főiskolai képzés keretein belül megszereztem a CAD-CAM alapvető és átfogó ismereteit majd 2016 -ban erről sikeres vizsgát is tettem.
S.Á.: Az emberek jelentős része egy hosszú műszak után már legfeljebb önpusztításra képes. Ez meg is látszik a legtöbbek eredményein, és rajtad is, hogy nem ezt az utat jártad.
Hogyan kerültél egy külföldi cég vezetői közé?
HF: – Kezdetekben nem volt bennem annyi ambíció és törekvés sem, hogy vezetői beosztásba kerüljek. Talán azért esett rám a választás, mert egy idő után azt vették észre, hogy a kollégám nagyon sűrűn kerestek engem meg kérdésekkel és kérték a véleményem és a segítségem. Azt hiszem ezt láthatták meg. Másrészt nagyon fontosnak tartottam azt, hogy figyeljek a minőségre is, és betartsam az ehhez szükséges előírásokat, ezek nagyon meghatározóak voltak a kiválasztás során. A pályafutásom során sokszor tévedtem én is, ezeket pedig jó leckének tekintettem, igyekeztem tanulni belőlük. Nem utolsó sorban az emberi hozzáállás sem elhanyagolható. Mint mindenkinek nekem is voltak a pályafutásom során olyan aspektusai az életemnek, amelyek sok kényelmetlen helyzetet teremtettek. Hideg fejjel és higgadtsággal kezeltem ezeket a helyzeteket és nagyon fontos, hogy egyenes beszéddel mindig vállaltam hibáimért a felelősséget. Nem magyarázkodtam, nem mismásoltam, hanem vállaltam a felelősséget. Azt hiszem ezek összességét vélték felismerni a tulajdonságaim között. Fontos azt megjegyezni, hogy bár voltak sok esetben nézeteltérések, de azt sosem engedtem magam körül eszkalálni.
S.Á.: – Jó ezt hallani, itthon ritka példa, ha figyelik mi van az emberben “plusz”.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást, és mi volt az, amivel már küzdeni sem akartál, mert esélytelennek érezted?
HF: – A legnagyobb kihívást a tanulóim jelentették, folyamatosan próbára tettek. De voltak olyan kollégák is, akik rendszerint szakmai fogásokat kerestek rajtam. Ez lehetett szakmai és emberi természetűek is. Egy rövid történet jut eszembe. A végzős diákoknak eljött a nagy nap, és gyakorlatból vizsgáztak. A szakközépiskola delegált egy vizsgabiztost, aki a vizsgát felügyelte. Volt egy kiváló tanuló, és egy éppen csak alkalmasnak bizonyuló. A vizsgák kiértékelésekor, azt kérdezte a vizsgabiztos. „- Miért engedem át a gyengébb tanulót, és miért csak jóra értékelem a kiválót.” „– Nézze… A gyenge tanulón láttam az igyekezetet, az akaratot, a szorgalmat a sikerhez. Míg a kiváló tanuló, nem sorjázta le az alkatrészt, ezáltal hanyag volt.” Majd a vállamra tette a kezét és azt mondta… „- Na látja ez hiányzik a mi oktatásunkból.” Ez volt számomra az egyik legnagyobb kihívása és elismerése egyben. Sajnos ahogy mindenkinek az életében vagy pályafutásában nekem is voltak olyan pillanatok, amelyekről kevésbé szeretek beszélni, de a kollektívát tekintve voltak feladott küzdelmeim. Volt egy cég, ahol a volt tanulómat nevezték ki közvetlen felettesemnek, keserű ugyan, de megtörtént. Majd a volt diákból rettenetes vezető lett, ami miatt inkább jobbnak láttam felállni. Nem láttam értelmét a harcnak, és ehhez már elegendő volt az, hogy a volt diák „echte Deutsch.” Értelmetlen lett volna bármilyen küzdelem.
A szakmai felkészültsége az embereknek változó, de az idő elteltével fel lehet mérni mindenkinek az erősségét, és gyengeségét.
S.Á.: – Milyennek érezted a kollégáidat, akiknek a munkáját irányítottad? Hozzáállás, fejlődés, szakmai felkészültség?
HF: – Ezek változóak voltak, közöttük sok tehetséges emberrel sikerült megismerkednem, és sok dilettánssal is. Azt gondolom nem komplikáltam túl az emberekkel való bánásmódot. A kezdeti bizalmat mindenkinek megadtam, a tisztelettel együtt. Külföldön úgy éreztem nyitottabbak az emberek az új szemlélet iránt. Sajnos itthon ezt már kevésbé tudom elmondani. Nem állítom, hogy mindenhol, de jelen van az elzárkózás még felsővezetői szinten is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az itthoni viszonylatban még gyűjtöm a tapasztalatokat. Fontos azt is megjegyezni, hogy itthon egy középvezetőt nem illet meg rögtön semmilyen jogosítvány, vagy ha ez szóba kerül elsikkad. Jogosítványok nélkül emberekkel beszélni, együtt dolgozni nem lehet. Illetve lehet, de nagyon nehéz. Ehhez még nekem is meg kell tanulnom alkalmazkodni, nem könnyű. A szakmai felkészültsége az embereknek változó, de az idő elteltével fel lehet mérni mindenkinek az erősségét, és gyengeségét. Fontos megjegyeznem, hogy elhivatott szakemberrel nagyon ritkán találkoztam. Azok, akik imádják a szakmájukat sokkal könnyebb egy hullámhosszon lenni, mint azokkal, akik csak a 8 óra leteltét várják. Valójában az körvonalazódik ki számomra, hogy az igazán tehetséges munkaerő már elhagyta az országot. Óvatosan bánnék ezzel a kérdéssel, nem ismerjük a személyes okokat. Természetesen nem szeretném degradálni az itthoni szakembereket, akadnak közöttük épp úgy kiváló és kevésbé jónak mondhatók is. De lássuk be sokan átképezték magukat, ami jó! Viszont az alapképesítések hiányoznak, és ezekre szükség van ahhoz, hogy a jó öreg magyar virtusnak megfelelően, tovább gondolkodjanak kettőnél.
S.Á.: – Jobb-e kint a szakmai oktatás, vagy mindenki vendégmunkás?
HF: – Természetesen van utánpótlás. De nem találom túl vonzónak az oktatásukat. Nehéz kérdés hiszen a különbségeket látva lassabb a folyamat, mint idehaza. Azt gondolom, hogy itthon a szakmai képzésekben a lényeget igyekszünk tovább adni, ugyanakkor a német oktatási rendszerben felfedezhető az a stratégia, amely itthon azért annyira nem dominál. A német oktatásban a fiatalokat az életre próbálják felkészíteni. Kissé röhejesen hangzik, de főzni, varrni, majdhogynem kötni is megtanítják a diákokat. Ezeknek közvetlenül semmi közük a szakmához, viszont talán megtanítják a fiatalokat arra, hogy egyedül is boldogulni tudjanak. Szakmai szemszögből nem túl választékos az oktatásuk, én kimondottan egysíkúnak látom. A fiataloknak megtanítják azt, hogy miként csináljanak jól valamit, de már az önálló gondolkodásra nem! Rengeteg vendégmunkás van Németországban. Különösen 2015 -től érzékeltem ennek jelentős növekedését. Ha csak a magyarokat veszem górcső alá, akkor 2013 -ban a környezetemben (Lakópark) jó, ha akadt 2-3 magyar, akikről tudomásom volt. Majd 2015 -re már bátran állíthatom, hogy minden ötödik szomszédom magyar volt. És ez csak egy kis község volt Németország szívében! Sok nációval dolgoztam együtt köztük: Lengyel, Orosz, Nigéria, Román, Vietnámi, Arab stb. A nációk között sokféle szemlélettel találkoztam, de nem a nemzetiség határozza meg ki ügyesebb vagy szorgalmasabb.
S.Á.: Én személy szerint se az előítéleteket, se a faji megkülönböztetéseket nem szeretem, mert nem hiszem, hogy van valódi jelentőségük. Örülök, hogy megerősítesz ebben. A hazatérés elhatározásakor, milyen hazai kihívásokra számítottál? Voltak-e félelmeid?
Azt nem tudtam, hogy milyen kihívásokra kellene számítanom, hiszen azt feltételeztem, hogy nálunk mára sokkal jobbak a technológiai megoldások.
HF: – Nem mondok újat a piac szereplőinek azzal, hogy idehaza, mekkora hiányszakma lett a CNC forgácsoló vagy a technológus. Azt gondoltam, hogy ez a 15 év a hátam mögött jó tárgyalási alapot nyújt majd egy esetleges elhelyezkedés során. Azt nem tudtam, hogy milyen kihívásokra kellene számítanom, hiszen azt feltételeztem, hogy nálunk mára sokkal jobbak a technológiai megoldások. Ezzel szemben jött a hidegzuhany, és a döbbenet. Rengeteg problémával szembesültem és ez nem vonatkoztatható csak és kimondottan szakmai szempontokra. Hosszú idő után megtanultam a rendszerszemléletet, és levetkőztem néhány olyan jellemzően magyarokra vonatkoztatható rossz tulajdonságot, ami pofonként csattant 15 év elteltével az arcomon. Azt gondoltam ennyi idő után változtattunk a mentalitásunkon. Természetesen nincsen két egyforma ember. Voltak olyan kollégák, akikkel élvezet volt az együttműködés és voltak, akiket jobb volt elkerülni. Idehaza nehezebbnek tűnik a középvezetői pozíciók megszerzése, megtartása. Sajnos a legtöbb munkaadó közép és kisvállalkozásban egyre több helyen olvashatunk olyan kritikát, amely erősen támadja a középvezetést. Ritkább esetben pedig arról, hogy valahol kimondottan jó közösség és csapatmunka révén sikeres egy vállalkozás. Nem voltak félelmeim, elég magabiztosan néztem a jövőm elé.
S.Á.: – Mi fogadott?
HF: – Mikor arra az elhatározásra jutottam, hogy visszajövök, akkor előre terveztem és hosszútávon gondolkodtam. A felvételt megelőzően lehetőségem volt arra, hogy egyfajta teszt jellegű feladatot lássak el, amely választ adhat a munkaadónak arra, hogy lát e potenciált bennem. Ezen a szűrőn átjutottam és közvetlenül a hazaköltözés procedúrája után már munkába is álltam. Fontos megjegyezni, hogy nem volt közvetítői szerep, ezalatt értem a hr osztályt. Az első három hét után azt a következtetést vontam le, hogy óriási a káosz. Nem volt gyártáselőkészítés, nem volt semmilyen ütemterv, csak ment mindenki a saját feje után. Hidegalakító szerszámok készítésével foglalkozott a cég, de hibásan határozták meg az árakat (nettó veszteséges volt), hibásan határozták meg a szállítási határidőket. Volt belső CRM rendszer, de az is káoszosan nem volt nyomon követhető. A gépparkok kaotikus állapotban voltak, olyan emberekre hallgatott a felsővezetés, akik jócskán a hozzáértésük hiányából fakadóan óriási veszteségeket okoztak már akkor, amikor a gépparkot megvásároltatták a befektetővel. Ezt tetőzte az a probléma is, hogy boldog boldogtalan engedélyt kapott arra, hogy CAM rendszerrel írjon meg egy-egy programot. Az egész egy nagy játszóház volt. Ez számomra egy óriási csalódás volt. Bevallom őszintén nem erre számítottam. A leírtakból kiderül, hogy üzemvezetői pozícióban vállaltam szerepet. Sajnos a fent említett okok miatt felszámolás alá került az egész szerszámüzem. (Ezen egyáltalán nem lepődtem meg) Ennyit a hosszútávú elképzelésekről. Sajnos én már nagyon a végére érkeztem. Utóbb kiderült, hogy itthon egy érettségivel is lehet valaki termelési igazgató… Döbbenet!
S.Á.: – Az állásinterjúkon éreztél e különbséget a német mentalitáshoz képest?
Nincs jelentősége 20-25 év tapasztalatnak, hiszen egy HR-es sosem dolgozott ennyi időt ebben az iparágban. Tehát ebből adódóan szakmai kérdést nem tud feltenni.
HF: – Igen éreztem különbséget. Sajnos a tapasztalataim azt mutatják, hogy itthon majdnem mindenhol, (és itt tisztelet a kivételnek) szimpátia alapján hoznak döntést valaki mellett, vagy ellen. 15 év alatt nem sok állásinterjúra kellett járnom Németországban, de az esetek többségében egy interjú során, csak és kimondottan a cég vezetőjével kellett tárgyalni, és az esetleges közvetlen felettessel. Van még egy érdekessége a külföldön működő interjúknak. Noha bizonyítékom nem volt rá, de az interjún figyelembe veszik a jelentkező volt munkaadóit, és egymást felkeresve kikérik a véleményt a jelentkezőről. Ennek itthon talán még nincs akkora divatja, de elképzelhető, hogy működik, ne tartsuk kizártnak. Csak szakmai kérdéseket tesznek fel az interjúk alkalmával, és csak ezt követően kérdeznek az ember magánéletéről, amit nagyon tapintatosan tesznek. Itthon mások a tapasztalataim. Sajnos egyre inkább divattá vált itthon a „humánerőforrás osztály” térnyerése. Nem mondom, hogy nincs rájuk szükség, de néhol kimondottan kártékonynak látom. (itt elnézést kérek azoktól, akik ezen a területen dolgoznak) Sajnos elmondható az, hogy ahol HR- es közvetítés történik, ott nagy eséllyel szimpátia alapján történik a kiválasztási folyamat. Nincs jelentősége 20-25 év tapasztalatnak, hiszen egy HR-es sosem dolgozott ennyi időt ebben az iparágban. Tehát ebből adódóan szakmai kérdést nem tud feltenni. Előfordul, hogy az interjún részt vesz a közvetlen felettes is, de 30 interjúból talán 2 olyan interjúra emlékszem, ahol sikerült megizzasztani szakmai kérdésekkel. Sokszor nem érthető az, mit akar a munkaadó, ezért nincs is értéke a válaszainknak.
S.Á.: Remélem, hogy a szakmai szempontok, a fejlődésre való hajlandóság és az új dolgokra való nyitottság itthon is fontosabb lesz, mint jelenleg.
– Mi a hazai cégek menedzsmentjének közép és hosszútávú filozófiája? Vannak-e egyáltalán terveik?
HF: – Azt gondolom, hogy ez nagyon változó itthon. Hosszútávú filozófiával azonban csak a multinacionális cégek büszkélkedhetnek, noha ilyen közegben már nem érezném jól magam, mert jellemzően erős a hierarchikus munkakörnyezet, az pedig az én felfogásom szerint mérgező. Nincs kettő egyforma cég, mindegyik cégnek megvannak a maga elképzeléseik, az természetesen más kérdés, hogy ezek mennyire életképesek hosszútávon. Találkoztam jó szemléletű filozófiával, és nagyon pocsékkal is. A jó filozófia közép és hosszútávon is életképes lehet, ha követhető a rendszerszintű gondolkodásmód. Mivel utóbbiakból sajnos kevéssel találkoztam így nem szeretnék messzemenő következtetést levonni. Reménykedem.
S.Á.: – Itthon dolgozva, az információ áramlás és folyamat szemlélet hiányosságait hol érezted a leginkább, és mi okozhatja ezt? (politikai, kulturális örökség, szokások)
Jellemzően szeretjük megkerülni a dolgokat. Néha ugyan jó, de a legtöbb esetben katasztrofális egy cég céljainak elérésére nézve.
HF: – A folyamatszemlélet problematikáját és az információáramlás nehézségeit leginkább a középvezetés, mérnökség és felsővezetés között látom. Sok esetben nincs egyértelműsítve a kérdésekre a válasz. Ha egyeztetésre kerül a sor, a válasz nincs továbbítva a termelés felé, tehát az üzenet nem megy át. Ha valami oknál fogva átmegy az információ a termelésnek, más értelmezésben bontakozik ki. Ennek egyetlen okát a helyi sajátosságokban rejlő „megszokás” -ban látom. A másik okát inkább az elméleti tervezés között és a gyakorlati megvalósítás között látom. A legtöbb cég ez esetben azt a gyakorlatot használja, hogy a tervezőmérnök gyakorta látogatja a termelést és így próbálja meg áthidalni a megvalósításhoz szükséges információáramlást. Ennek rengeteg buktatója van! A mérnök kiesik a tervezésre szánt időkeretből, már csúszik a határidő. Ha a mérnök egy kevésbé jó képességű szakemberrel egyeztet, az nem feltétlenül fogja érteni azt, mit akar a tervezés. Sok helyen a középvezetőket teszik ezért felelőssé, pedig pont Őt hagyják ki a játszmából. Tehát ha a középvezető nem értesül arról, amit a mérnök és a szakember egyeztet, ott rengeteg konfliktust és állásidőt is eredményezhet. Jellemzően szeretjük megkerülni a dolgokat. Néha ugyan jó, de a legtöbb esetben katasztrofális egy cég céljainak elérésére nézve. A fent említett okokból a cégvezetésnek egy dolog lesz teljesen nyilvánvaló, az pedig maga a probléma. Ezeket a problémákat hivatott egy középvezető (üzemvezető) áthidalni, javítani, összhangba hozni. A középvezetőnek kell a mérnökséggel és a gyártással egy olyan hidat alkotni, amely a kiterjedt problémákat is kellő rugalmassággal tudja elhárítani. Nem lenne szabad ezt megkerülni.
S.Á.: – Mi kellene ahhoz, vagy minek kellene teljesülni ahhoz, hogy a hazai munkahelyeden legalább úgy érezd magad, mint a kintin?
HF: – Erre elég nehéz válaszolni, hiszen nem tudom azt mondani, hogy csak így, vagy úgy lenne a jó. Minden munkahelynek megvannak a maga szépségei, és megvannak a hátrányai is. Azt gondolom, hogy a kommunikációnak van nagyon sok jelentősége. Problémák mindenhol vannak, aki azt mondja, hogy neki nincs az nem csak másnak, önmagának is hazudik. A problémák tálalására helyeznék több hangsúlyt. Tiszteljük meg egymást annyival, hogy nem építünk a problémára személyes vélt, vagy valós sérelmeket, ha a problémára sikerül fókuszálni, akkor a megoldás is lehet pofon egyszerű. Komfortosan érezném magam egy olyan munkahelyen, ahol nem kell attól tartanom, hogy valaki a vélt, vagy valótlan dolgokkal vádol a közvetlen felettesemnél. De ezt csak abban az esetben látom lehetségesnek, ha végre megtanulunk úgy élni egymás mellett, hogy nem a másik dolgával foglalkozunk, és nem turkálunk mások zsebében.
S.Á.: – A külföldön való munka a legtöbbek számára a kolbászból készült kerítés színes meséje, csillámporral tálalva. Megszűnnének-e a magyar emberek gondjai, ha holnaptól a nyugat európai fizetésekből kellene gazdálkodniuk? Igaz-e az a feltételezésük, hogy minden bajuk az anyagi szűkösség? Vagy van-e más különbség a nyugati nemzetekkel összehasonlítva, ami miatt a több pénzt is elszórnánk, és sírva vigadnánk?
A legtöbb általam megismert magyar, akikkel Németországban megismerkedtem, azok jellemzően egy hitel elől menekültek külföldre.
HF: – Itt egy kicsit felsóhajtok, mert megoszlóak a vélemények. Ha holnaptól nyugateurópai bérekért dolgoznánk attól még az életszínvonal ugyanolyan drága lenne. Tehát a gazdálkodást kellene helyesen meglépni. A nyugateurópai bérekkel már nagyon elkéstünk. A legtöbb általam megismert magyar, akikkel Németországban megismerkedtem, azok jellemzően egy hitel elől menekültek külföldre. Látjuk mi zajlik a hazánkban. Erről is megosztottak a vélemények, de talán nem túlzást azt mondani, erről már lekéstünk. Az anyagi szűkösség nagyon sok elemből állhat össze, mégis azt gondolom, ha csak addig nyújtózkodunk ameddig a takarónk ér, lehet kevesebb fejfájásunk lenne. Ezzel ellentétben vannak az életnek szükségszerű döntései, hiszen egy gyermek kirepül majdan a fészekből, és nincs narratívájuk arra vonatkozóan, hogy ezt miként tegyék meg hitel nélkül, hiszen nincs annyi keresetük és a szülőknek tartalék sem, hogy megvalósíthassák álmaikat. Ennek sajnos gazdasági szempontjai vannak, és politikai értelmében rengeteg elhibázott döntés az elmúlt 35 évében. Természtesen sok szempont van még ezen két véglet között, de ha nyugat európai bérek lennének idehaza, azzal is nehéz lenne elindulni. A 15 év alatt 5x kezdtem újra az életem Németországban a nulláról! Hihetetlen erőfeszítésekkel, türelemmel, hittel és reménnyel tudtam végigcsinálni. Egy percét sem bántam meg. Voltam fent, voltam lent, talán mindennek a kulcsa, hogy mindmáig ember maradtam.
S.Á.: -Őszinte, sok mindenre kiterjedő beszélgetés volt, ami számomra is sok mindent más megvilágításba helyezett. Örülnék neki, ha egy sikeres gazdaságú ország ipari gyakorlatait át tudnád ültetni a magyar gyakorlatba. A folyamatszemlélet, az értékáramlás és a hatékony műszaki kommunikáció nem ellentétes fogalmak a magyar szakértelemmel és kreativitással. Ha ezeket sikerülne összekovácsolni, talán sokat javulna a fémipari szakmák megbecsültsége és népszerűsége is.
HF: – Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, részemről a megtiszteltetés.
Ferenc példája igazolja a kitartás, a folyamatos fejlődni akarás eredményét. De azt is, hogy a sikerhez akár külföldön, akár itthon nagyon sok időnek kell eltelni kemény munkával, alkalmazkodással. És az életben valójában sosincs megérkezés, mert újra és újra kihívások elé állít akár magán, akár a szakmai összefüggésben. Az nyer aki nem adja fel, aki mindig ad egy újabb esélyt a győzelemnek és saját magának.
Szerző: Sipos Ádám
