Jó ideje bámulta a plafont tágra nyílt pupillákkal a szemébe tűző erős lámpafény ellenére anélkül, hogy szikrányi gondolat vagy érzés ébredt volna benne. Szájában egy cső volt, lekötött kezébe branül vezette be az infúziót. Mellkasáról induló drótok egy géphez vezettek, ami ütemesen csipogott és zöld vonalakat rajzolt. Nem érzett fájdalmat, se félelmet, se aggodalmat. Nem voltak benne kérdések, kételyek vagy feszültség. Az intenzív osztály megfigyelőjének ágyában olyan nyugalomban volt, mintha nem is élne.
A vállalkozás sorsa volt a tét.
Béla az ötvenes éveit nem olyan rég kezdte meg. Lendületes, fiatalos ember volt, legalábbis így látta magát, és ezt a látszatott igyekezett kelteni a környezetében. A kórházi ágyon fekve, ahogy a gyógyszerek és a sokk hatása múlni kezdett, próbálta kitalálni, hogy mi történhetett. Az világos volt, hogy komoly baj van. Egy halvány emlék élt benne arról is, hogy a hajnali órákban kocsival indult el otthonról. Reggel, ha ugyan nem tegnap reggel, vagy még korábban, mert az eltelt időről fogalma sem volt, felesége vasalt inget készített ki neki. Reggelit nem evett, útközben akart enni valamit. Egy erős kávéval indította a napját. Drága, kényelmes és biztonságos autóval indult el otthonról. Talán autóbaleset, gondolta Béla. Valami idióta belé hajtott, vagy kifordult elé. Ahogy tovább keresgélt legfrissebb emlékei közt, mellkasi fájdalmat idézett fel. Szorított a mellkasa, de ezt a stressznek tudta be. Vezetés közben többször lazított a nyakkendőjén, miközben az anyósülésen elhelyezett elegáns bőrtáskára pillantott. Remélte, hogy minden szükséges irat és egyéb (is) benne van. A vállalkozás sorsa volt a tét. Miközben csendesen merengett, egy orvosnak kinéző fiatal ember jelent meg, és kérdés nélkül az infúzióba fecskendezett valamit. Ha a szájából kiálló cső nem akadályozta volna a beszédben sem kérdezett volna semmit. Nem érdekelte.
Röviddel ezután újabb képszakadás.
A család megjelenése és távozása nem sok érzést keltett benne.
Mikor újra tudatához tért, már nem voltak szájában csövek. Fülébe ismerős hangok jutottak, a családja állt körülötte. Zöld kórházi köpenyt viseltek. Bélán nem volt rajta a szemüvege, de tudta, hogy a felesége jelen van, ahogy a fia és lánya is. Nem örült, nem volt bosszús, nem voltak kérdései, és válaszai sem. Ha tudott is volna beszélni, nem akart.
– Apa, jól vagy? – kérdezte a lánya.
– Remekül, sose volt jobban. Hogy kérdezhetsz ekkora hülyeséget, Te most is csak idegesíted. – reagált ingerülten a fia.
– Fejezzétek be, legalább most, legalább egyszer ne legyen veszekedés. – kérte őket az anyjuk, majd sorolta:
– Hoztunk egy kis ennivalót, a folyosón a hűtőben van. Ráírtam a neved. Pörkölt is van ott meg gulyásleves. Sört nem mertem hozni, de lesz a hűtőben, mire hazajössz.
Ekkor a főnővér erélyes udvariassággal jelezte, hogy ideje pihenni hagyni a beteget.
Béla rezzenéstelen arccal, pislogás nélkül volt tanúja a rövid de jellemző eseménynek. Először érzett valamit, mióta a bizonytalan ide kerülése óta tudatához tért. Örült, hogy egyedül van és nem érez fájdalmat. Boldog volt, hogy nem kell rohannia. Ez egyszer valóban volt kifogása és élt is vele. A család megjelenése és távozása nem sok érzést keltett benne.
Az elmúlt években, ami legalább huszonöt, kevés közös emlékük volt. Leszámítva a veszekedéseket, és a nehezen megkeresett pénz gyors elköltését. Tudta, hogy nem ilyen családot képzelt el, és azt is sejtette, hogy komoly felelőssége van abban, hogy a dolgok mégis így alakultak. Családi eseményeken bejövő fontos hívások, közös ünnepségek elhalasztása, és családi nyaralások üzleti ügy miatti lerövidítésének emlékei kerültek elé.
Eleinte rettenetesen érezte magát, amikor a kisfia könnyes szemmel kérlelte, hogy ne menjen dolgozni. De aztán megszokták. A fiú iskolás lett, apa pedig menőnek számított. A legnagyobb autóval, zakóban, a focicsapat főszponzora volt. És ha a srác nem is játszott a legjobban, kezdők között volt a helye, nem a kispadon. A lány szerencsére anyás volt, így le volt tudva a gond. Évi néhány drága ajándékkal nála is könnyen kedvenc lett.
Lehetett volna másképp. De eltelt legalább huszonöt év. A gyerekek felnőttek, kirepültek.
Béla pedig egyre álmosabban, laposakat pislantva hallgatta a szívének dobbanásait jelző gép ütemes csipogását.
Az elalvás előtti utolsó pillanatban az a kérdés merült fel benne, hogy vajon ezt a nyugodt, stresszmentes állapotot otthon is el tudta volna érni? Vagy valami komoly dolognak kell ehhez történni? Vagy talán csak a gyógyszerek hatása? A válaszra nem derült fény, Béla belealudt saját szívhangjába.
Mindez Béla számára hamis tudás volt.
Napok óta egyedül volt a kórteremben. Hogy pontosan hány nap, nem tudta. Néha felültették, bár nagyon gyengének érezte magát. Gépek már nem voltak rákötve, ahogy itt mondták, az állapota stabil volt. Orvos is beszélt vele, szívinfartust, komoly beavatkozást emlegetett. Végig mondta a gyógyszereket, a kezelések és rehabilitációk menetét. Majd a helyes táplálkozásról, stresszmentes életről és rendszeres mozgásról beszélt. Mindez Béla számára hamis tudás volt. Tudta, hogy van ilyen és azt is, hogy fontos. Csak épp nem foglalkozott vele. Azt viszont nem tudta, hogy akar-e ezen változtatni. Egyben biztos volt. Élvezte ezt a helyzetet. Na nem a kiszolgáltatottságot, vagy a bezártságot, vagy a rossz kórházi kosztot. Sokkal inkább azt, hogy nem kell rohannia, hogy ülve ehet és hogy nem kell döntést hoznia. Hogy nem kell azon gondolkodnia, kinek mit ígért, és azon feszengenie, hogy melyik ígéretét nem tudja betartani.
Még harminc sem volt, mikor vállalkozó lett. Az egy nagy ziccer volt, nem szabadott kihagyni. Egyszeri lehetőség az életben.
A falusi fiú nagy álmokat szövögetett. Nem pénzről, nem is hatalomról, hanem arról, hogy felnéznek majd rá. Hogy tisztelni fogják és megbecsülik. És számos olyan pillanat volt az életében, mikor meg is élte ezeket. Akkor boldog és elégedett volt.
Egy garázsban kezdett el dolgozni, egyedül. Az apja és a szomszédok által összedobott gépeken fúrt, vágott hegesztett. Ha kellett esztergált, szerelt. A környékbeli gyáraknak dolgozott. Az apja segítette kapcsolatai révén az első rendelések megszerzésében. Jelképes ajándékért a legtöbb gyár karbantartási vezetője ki tudott szervezni egy kis melót, amivel mindenki jól járt. Amikor pedig a gyárak lecserélték a gépeiket, Béla ott volt,hogy megvegye. Amit pedig nem adtak el, az eltűnt. A vállalkozás gyorsan épült. A garázsból műhely, abból pedig üzem lett. A fizikai munkát felváltotta az irodai. Tárgyalások, beszerzések, munkamegbeszélés, üzleti út. A cég gyarapodott, akkoriban még jó szakembert is talált. Erre az időszakra tehető a külföldi nyaralás, és az első Mercedes beszerzése is. De nem ettől volt élete legboldogabb időszaka. Hanem attól, mert mindenki ismerte. A környék összes étterme, benzinkútja, vaskereskedése, csavarboltja. Béla partner volt, üzletfél, komoly ember. Mindig fizetett,nagyvonalú volt, ha tudott egy telefonnal közbenjárt bárki dolgában. Akinek munkára volt szüksége, annak azt szerzett, akinek kocsira, annak azt. Ha valaki megszorult, Béla ott volt, és boldog volt, mert hálát érzett és megbecsültséget.
…nem érezte, hogy bármi fontos lenne számára, hogy küldetése lenne.
A szívműtét utáni lábadozás hosszú időt vett igénybe. Sokkal többet, mint amit korábban a vállalkozó munka és az üzem nélkül töltött. A kórházi étel rettenetesen kevés és íztelen volt, a szoba egyhangú, a társaságra ha lett is volna valamennyi, Béla nem volt nyitott.
Még mindig nem érezte, hogy bármi fontos lenne számára, hogy küldetése lenne. Csak volt.
Mikor fel tudott állni, elcsoszogott a fürdőszobába. Belenézett a tükörbe, ami kívülről röhejesnek tűnhetett volna, ha bárki látja. Béla ugyanis nem ismerte meg önmagát, és megpróbált félreállni tükörképe útjából.
Sápadt, borostás, és ráncos volt, sokkal öregebb, mint utolsó magáról alkotott emlékeiben. Dolga végeztével kifelé menet még egyszer belenézett a tükörbe. Azon gondolkodott, hogy vajon mi történt abban az időben, ami az öregedésével telt és ő észre sem vette. Természetesen nem lett rá válasz. De a kérdés nyitott maradt.
A család egyszer-egyszer megjelent, de sosem teljes létszámban. Aztán már csak a feleség hozott tiszta ruhát, a gyerekek csak telefonáltak. Béla keveset beszélt, azt is kedvtelenül. A telefont alig vette a kezébe.
Pedig az öreg Iphone régóta szolgálja.Mikor megvette, egy használtautó árát adta érte, és büszke volt. Egy ideig az üzembe elő se vette, félve hogy a fémpor tönkreteszi. De eltelt az idő, emberek jöttek mentek, munkák elkészültek, vagy félbe hagyták. A telefon maradt. Törött kijelzővel, karcos hátlappal szolgálta Bélát, a céget és mindenki mást, akinek Béla segített.
Nemrég egy fiatal srác ment fel az irodába, hogy kölcsönt kérjen. Hallotta, hogy a főnök szívesen segít, lehet rá számítani. 3 hónapja volt a cégnél, a próbaideje éppen lejárt.
300.000ft-ra volt szüksége, nem a világ pénze. Béla megkérdezte mire költené, közben kávéval kínálta. A fiú elmondta, hogy telefont szeretne, mert már elavult a mostani, haladni kell a korral. Furcsa volt, mert a szolgáltatók adnak kedvező feltételekkel telefont, de a srác meggyőzően érvelt. Béla segített.
A srác egy pár napig még járt dolgozni, de a kérdésre, hogy hol a telefon kitérő választ adott. Majd eltűnt. Pénzzel együtt. Nem végezte el a rábízott munkát, nem szólt, hogy nem fogja segíteni a csapatot tovább és nem adta vissza a pénzt.
A következő nagy betűkkel írott szöveg került ki Béla irodájának ajtajára :
– Hitel, előleg NINCS, munka az üzemben VAN!
De nem ez volt az első és egyetlen ilyen eset. A cég két és fél évtizedes működése során már csak maga Béla,az ügyvezető volt meg az elsők közül, és nem a nyugdíjazás miatt változott a személyi állomány. A kirúgás sem volt gyakori. Gyakori volt viszont az italozás, még a 2000-es években is. Műszak előtt és névnapokon ittak. Az első években Béla vendéglátó volt. Fontosnak tartotta a csapat kohéziót, és felelősnek érezte magát érte. Nem volt nehéz észrevennie azonban, ha egyik nap lehet, és a főnök is partner, akkor másik nap is lehet az emberek szerint. A hétvégi munkák kártékonnyá váltak, mert a részegen elkészült alkatrészek sorra selejtnek bizonyultak, de előfordult személyi sérülés is. Béla igyekezett kordában tartani a szórakozást, és a névnapok helyett rendszeres közös csapatépítőt szervezni a cég számlájára. Ezzel viszont az lett a baj, hogy sokan elfelejtették, hogy a következő hétfőn az üzem már nem a buli helyszíne, és a munkára ellenségként tekintettek. Bélára pedig haverként. A hangnem, a stílus és az eredménytelenség elvette hát a főnök kedvét a közös bulizásoktól.
az évek során gyűjtött csalódások egyre távolabb sodorták érzelmileg az üzemben dolgozóktól.
De volt ennél megrázóbb csalódás is a számára.
Többször törtek már be a céghez, és loptak el főleg vasat, de ez más volt. Egy alkalommal, néhány éve talán, több értékes szerszám, közte akkumulátoros gépek is eltűntek.
Az üzem jelentős része be volt kamerázva, amik felvételeihez kizárólag Béla fért hozzá. Nem ez volt az első eszköz, amihez nyúlni akart. Körbejárt, kérdezett. Nem fenyegetett, de érezte, hogy a szervezeten belül van a baj.
Aztán este félve attól amit látni fog, mégis visszanézte a felvételeket. A tettest illetően nem maradt benne kérdés, de az okot illetően igen.
A felvételen Feri szombat délelőtt, amikor nem volt túlóra, oda tolatott az üzem bejáratához azzal az autóval, amit Béla baráti kölcsönnel segített megvenni, és egyszerűen bepakolta a cuccokat. Leterítette egy pléddel, majd az iroda előtt megállt. Ivott egy kávét, telefonált és elment. Sajnos a rendszer nem rögzített hangot, így a két perces beszélgetés tartalma nem derült ki.
Feri tíz éve dolgozott Bélánál, ügyes kezű hegesztő volt, de elboldogult a lakatos munkákkal és az egyszerű forgácsoló gépekkel is. A céghez szabad bejárása volt, kulccsal minden helyiségbe. Béla nyugodt lelkiismerettel bízott rá bármit, ami szembejött, mert Feri a tapasztalata és a kapcsolatai révén megoldotta. Lehet mondani, hogy kisfőnök volt, bizalmi ember.
Béla tudta, hogy el kell küldenie. Fel is hívta magához, majd megkérdezte, hogy miért lopta el. Nem kerülgette a forró kását, nem taktikázott. A várható félrebeszélés után, Feri indulatosan elégedetlenkedni kezdett. Kevesellte a fizetését, rosszallotta a munkahelyi körülményeket.
Béla kizavarta az irodából, és leült a székébe. Ekkor érzett először mellkasi nyomást. Néhány percre volt szüksége, hogy eldöntse, nem tesz feljelentést. De ez az elégedetlenség nem hagyta nyugodni.
Mindenkivel volt béralkuja, és évente felülvizsgálta a béreket. Megkérdezve minden érintettet döntött az emelésekről. Mielőtt véglegesített egy döntést, feltette a kérdést, hogy elfogadja-e mindenki. Sosem volt semmi megjegyzés a dolgozók részéről. De most már tudta, hogy ha volt sem mondta ki senki az ellenvetést.
Az üzleti élet úgy működött, hogy kialkudott egy árat, és ha azt kiszámlázva megkapta a pénzt, elégedett volt. Úgy tűnik, ez a módszer az alkalmazottak esetében nem működött.
Béla számos alkalommal segítette a dolgozóit kölcsön autóval, egy fuvarral, egy ebéddel, egy beszélgetéssel, de az évek során gyűjtött csalódások egyre távolabb sodorták érzelmileg az üzemben dolgozóktól. A fluktuáció felgyorsult, olykor gondot okozott neki megjegyezni az emberek nevét is.
A velük való kapcsolat nem a Béla által megszokott, hosszú távra tervezett jó emberi viszony volt.
Az emberekkel és a partnerekkel is mindig megértő volt. Ha termelésbe vagy az azt kiszolgáló bármely területre nem érkezett meg egy várt anyag, vagy késett egy megrendelt szolgáltatás, azt mindig rugalmasan kezelte. Előfordult, hogy későbbi vásárlásaiból kedvezményt kért, vagy minimális, gesztus jellegű jóváírást az adott teljesítésből, de sosem váltott nyomós ok nélkül partnert, és mindig mindenkinek esélyt adott javítani a hibát. De ahogy a szervezet nőtt, a fenntartáshoz egyre nagyobb vállalatokkal, egyre komolyabb projekteket kellett vállalnia. A multik a nekik végzett munka alatt erőn felüli rugalmasságot vártak. A tervezési hibáikból adódó minden nemű költség vagy időcsúszást a beszállítóra tolták. A velük való kapcsolat nem a Béla által megszokott, hosszú távra tervezett jó emberi viszony volt.
A kórházi ágyon ülve, megszakítva a visszaemlékezéseit és kezébe vette a telefont. Üzeneteket kezdett olvasni. A bocs,nem tudok menni, a nem indul az autóm, beteg a gyerek üzenetek jóval több memóriát foglalhattak a telefonban, mint a banktól kapottak. Cserbenhagyás indokkal és indok nélkül. Ez jellemezte a csapatot.
Néhány nap, talán hét telt csak el valójában Béla műtétje óta, ő mégis éveknek érezte. Ereje lassan jött vissza. Sétált, mozgott, zuhanyzott. Gondolkodott, emlékezett de nem bosszankodott. Nem kesergett. És főleg nem érzett semmit.
Állapota lehetővé tette volna azt is akár, hogy számítógépen az ügyvitellel kapcsolatos teendőit intézze. De eszébe sem volt. Amíg korábban a cég egyetlen napja sem telehetett el úgy, hogy Béla ne nézzen rá részleteiben a történésekre, most ennek nyoma sem volt.
A család már nem jött, csak a feleség jelent meg egy-egy percre néhány cuccal. A gyerekek nem értek rá, de üzentek. -Gyógyulj meg apa.
Béla magánya a körülötte lévő emberek ellenére egyre nagyobb volt. Alig beszélt, csak a legszükségesebb szavakat mondta ki, és kerülte is a kapcsolatot mindenkivel.
A kórház fehér falai, az öregecske kopott bútorok, az egyhangú színtelenség már nem zavarták Bélát. Örült, hogy nem az általa de más ízlése szerint megvett méregdrága bőrkanapén ül, amit azért vett, mert a szomszédoknak nem lehet nagyobb. Igaz, Béla dereka fájt benne, és egy meccset sem tudott végignézni anélkül, hogy ne kelljen két három alkalommal felállni belőle. De ez hasonlóan történt a falak színeinek kiválasztása, vagy a kert rendezése kapcsán is. Ha az asszony érvei gyengének bizonyultak, küldte a gyerekeket maga helyett. És az “apa, ez már nem trendi” szöveg működött.
Béla akkorra értékelni kezdte az egyszerű, letisztult, szegényes környezetet. De főleg azt, hogy nem a megszokott mindennapi gondja veszik körül, fojtják meg. Egyik délután elszundított, majd izzadtan, kapkodó lélegzettel ébredt. Mikor kinyitotta a szemét, agya azonnal helyretette a dolgot, és Béla megnyugodott.
És nála volt az a három millió forint, amit a felesége tudta nélkül a családi kasszából, a gyerekeknek szánt pénzből vett ki azért, hogy megmentse a céget.
Az álma viszont a közelmúlt valóságát idézte.
Egy nagyobb projektet vállalt a céggel. Nem az első alkalom, több is előfordult az elmúlt 7 hónapban. A nagy projekt komoly pénz, de a megszokottnál nagyobb felelősség is. Jelentős likvid tőkét igényel a nyersanyagok megvásárlása, a projekt kivitelezésének ideje alatt a megszaporodott túlórák is többletköltséget jelentenek és a projekt átadását követő kifizetési határidő 90 nap. Azaz három hónap pénz nélkül úgy, hogy a projekt elvitte a tartalékokat.
És hogy ez ne legyen elég, jött a következő hasonló akció. Azonos forgatókönyv, de a kassza már üres volt.
A bank persze segített, de Béla nem szokta meg ezt a terhet, nehezen élte meg a külső segítség kérését, a pénzintézetekben pedig nem bízott. Nem volt választása,nem volt a látókörében más munka. Elvállalta. Az emberek persze mit sem sejtve a részletekről elégedetlenebbek lettek, mint korábban. Több pénzt, több szabadidőt, jobb szerszámokat akartak, inkább csak magukban morgolódva, mint egyenesen megbeszélve. De ha valamire, hát ezekre nem volt lehetőség. Bélát feszítette az érzés, hogy bármit tesz, nem tud megfelelni. Se otthon, se a cégben.
És akkor jött az, amire nem számított. A megrendelő kereste, hogy panasszal éljen a beszállított munka miatt. Az ugyanis nem ment át a belső minőségellenőrzési rendszerükön, így a számla nem kerül kifizetésre.Kereste a bank is, hogy a kapott hitelkeret kimerült, és ideje visszatörleszteni.
Aznap reggel, mikor a baj történt kiöltözve, a feleségének vett legjobb autójukban egy bőrtáskával a megrendelő cég magas beosztású vezetőjéhez indult. Nála voltak a projekt műszaki dokumentumai, a projektkiírás, és az általuk szállítás előtt végzett mérések jegyzőkönyvei. És nála volt az a három millió forint, amit a felesége tudta nélkül a családi kasszából, a gyerekeknek szánt pénzből vett ki azért, hogy megmentse a céget. Azt a céget, ami ide sodorta.
Remegő kézzel szállt be a kocsiba, a megivott erős kávé mardosta a gyomrát. A kapun kifordulva izzadni kezdett, ezért a légkondit elindította. Aztán légzése elnehezült, mellkasából soha nem érzett szúró érzés jelentkezett. Félt, hogy nem sikerül a megbeszélés, vagy kevés lesz a csúszópénz.
Elfogadta, hogy él, de nem volt hálás. Elfogadta, hogy a cég már nem él, de nem volt elkeseredett.
A következő emléke a kórházi lámpák, a csipogó gép és a szájában lévő cső.
Abban biztos volt, hogy nem sikerült a tárgyalás, hisz sor sem került rá. Abban is, hogy a cég rendkívül nehéz anyagi helyzetbe került, ami ebben a súlyos morális állapotban, ami a cég hangulatát jellemezte leküzdhetetlennek tűnt. Azt is tudta, hogy a legnagyobb akadály ő maga, hisz egykori motivációja eltűnt.
A világ nagyot változott 20-30 év alatt. Új emberek, milliomosok jelentek meg. Online vállalkozók végtelen pénzzel. Brókerek, bitcoin bányák és hasonlók, amik Béla számára értelmezhetetlenek voltak, de azt érezte, hogy egykori megbecsültsége, társadalmi rangja sehol nincs. Saját szemében is egyre kevesebb lett, a család pedig talán sosem úgy tisztelte, ahogy az az általa elvégzett munka okán kijárt volna. Nyilván a családnak is megvoltak az okai és az érvei.
Nem keresett felelőst, de ami őt is meglepte, megoldást sem. Elfogadta, hogy él, de nem volt hálás. Elfogadta, hogy a cég már nem él, de nem volt elkeseredett. Elfogadta azt is, hogy egészsége súlyos elszenvedője az elmúlt évek érzelmi és mentális megpróbáltatásainak, ezen viszont szeretett volna javítani.
Béla újra kezébe vette öreg telefonját az elfogadás teljes békéjével, és szája sarkában pici mosollyal konstatálta, hogy a következő időkben biztosan nem engedheti majd meg, hogy másikat vásároljon. Sosem számolt még fel vállalkozást, így a jól megszokott bizonytalanság érzése újra itt volt benne, de rutinosan kezelte. Abban biztos volt, hogy szükség lesz az ügyvédre és a könyvelőre, és biztosnak lévén abban is, hogy az évek alatt bőséggel megfizette már a munkájukat, tárcsázott, hogy egyeztesse a cég felszámolására vonatkozó megbeszélés időpontját.
Régóta nem hallotta saját hangját mondatokban beszélve. A beszélgetés nem volt hosszú, Béla határozottan arra kérte külön-külön a feleket, hogy legyenek jelen, és minden a feladathoz szükséges dokumentum álljon rendelkezésre. Idő és költségtervet is akart a felszámolás teljes folyamatára.
A telefont letéve őszinte és hatalmas mosoly ült az arcára.
A nővér észrevéve megjegyezte:
-Gyógyul a beteg?
Béla a Safari alkalmazást nyitotta meg a telefonon, majd a horgaszleszekamigelek webshop oldalát nyitotta meg. A megjelenő webáruház virtuális kosarába aztán bepakolta mindazt, amire a következő években szüksége lehet.
Szerző: Sipos Ádám
