Gábor arcán a pénteki fáradtsággal, de a szokásos végtelen jóindulattal és tenni akarással ült a számítógépe előtt. Pörgős hét volt mögötte, ha nem naplózta volna folyamatosan az eseményeket, és a kollégáknak nem osztja ki a feladatokat, mostanra biztosan összezavarodnak a fejében a teendők. El persze nem felejti őket, csak éppen rosszkor jutnak eszébe a dolgok. Például családi rendezvényen, vagy alvás közben. Hogy ezt elkerülje jegyzetelt, emlékeztetőket írt és a következő lépés rabja lett. Minden eseményhez tartozott egy következő lépés határidővel és felelőssel.
A hét utolsó napjára aztán csendesedni kezdtek a dolgok, így Gábornak 10 percnyi ideje jutott a közösségi portálon nézelődni. Élvezte, ahogy a mesterséges intelligencia kitalálta a számára érdekes vagy érdektelen tartalmakat. Így estt, hogy egy szinte bulvár hírre reagáló érdekes, magyarosan savanyú, általánosító, a valóságtól távol eső hozzászóláson megakadt a szeme. Szokása volt, hogy a hozzászólás után azonnal megnézte a hozzászólót is, mert annak ismerete nélkül a vélemény sem volt értelmezhető. Persze tudta, hogy a közösségi médián lévő profil nem egyezik meg a személyiséggel, de esetenként közelít. Meg hát más adat nem volt, ezt használta. Ahogy aztán megnyílt ennek a savanyú tagnak a profilja, hirtelen meg is ismerte. Hogyne ismerte volna, hisz semmi nem változott. Mintha megállt volna az idő.
A tanárnővel utoljára 18 éve találkozott fizika órán. A profilképét azóta sem cserélte le, jóval fiatalabb képet mutatva magáról, mint a valós. És ahogy ez a kép megnyílt, Gábort egy dimenzió kapu magára rántva, megpörgetve és elszédítve vissza vitte éppen 18 évet. A terem, ahol találta magát szellőzetlen volt. A késő őszi hangulatban sötétté lett helységet villogó neonfény tette irritálóvá. És akkor ott ült Gábor egy körzővel karcolt padban, arcán cinikus mosollyal, amilyen egy 17 évesnek van. A földet bámulta.
A teremben néma csend honolt. Szinte hallani lehetett, ahogy lélegzik egyik másik kevésbé sportos tanuló. Lapos talpú, hangjából ítélve is kopott és igénytelen cipő kopogása verte aztán fel a csendet. Nem lehetett nagyobb 37-esnél, de a rikácsoló hang, ami a lépteket követte már-már félelmetes volt.
– Gáborkám, ha a hülyeségen túl a tanulásra is szorítanál időt, se lehetnél jobb gyenge közepesnél. Vannak köztünk akik jobb, és vagytok, akik gyengébb képességekkel születtek. De vedd tudomásul, nincs jogod zavarni azokat, akikből itt hamarosan a műszaki értelmiség jeles képviselői lesznek. Még akkor sem, ha ez számodra egy felfoghatatlan magasság.
Gábor közel sem volt olyan buta, hogy ne értse azt az igazságtalan és kirekesztő sértést, megaláztatást, ami érte. Talán azt is tudta, hogy az ítélet független a valódi teljesítményétől és képességeitől, sokkal inkább szól annak a fióknak, amibe a tanárnő évekkel azelőtt beletette. Arca vörös lett, és szégyellte, hogy a gyengeség jelét mutatja. Nem ez volt az imázsa az osztályban. Éles eszű, de lusta, a kapcsolatépítésben lehetőséget látó ember volt, aki nem félt semmitől, főleg nem a lehetetlentől. Védte a gyengéket, de csibészelte az erőseket. Tisztelték őt, páran még szerették is. De igaz, ami igaz, a tanulás nem mindig volt az első helyen a számára. Sőt, többnyire másodikon sem.
Gábor életének következő tizennyolc éve kedvezően alakult. Tervei többnyire bejöttek, de azóta is időről-időre hallotta a tanárnő szavait.
Visszatérve aztán az irodájába, ahonnan ez a nosztalgikus utazás elindult újra elgondolkodott.
„Adott vagy elvett ez a megjegyzés az én életemhez?”
A választ ezúttal nem szülte meg, mert egy magassarkú cipő kecses kopogása, valamint egy kedves női hang csendült meg a szomszédban.
– Üdvözlöm, miben segíthetek?
– Kezeit csókolom, az ügyvezető úrhoz érkeztem. 15 órára beszéltük meg. – mondta az akkor még idegen hang.
– Igen, eszerint Ön Szabó Úr. – jegyezte meg a hölgy.
– Igen, az vagyok.
– Legyen kedves várni egy pillanatot, azonnal szólok az ügyvezető úrnak.
Halk kopogtatás után Gábor irodájának ajtaja kinyílt.
– Gábor, megjött a vendéged.
Szerző: Sipos Ádám
