A tehetséges és szorgalmas, lojális és elhivatott Koli egy olyan bélyeggel él, ami nem, vagy csak nagyon nehezen engedi előre lépni a gyári hierarchiában. Képességei és hozzáállása alapján nagyszerű karriernek kellene előtte állni, ám megbélyegzett sorsa árnyékban tartja őt. Amikor a „karakterére” kiírt pozícióra keresnek embert, végül mégis elkészíti a pályázati anyagát. Ez az Ő utolsó nagy dobása, egy esély az előre lépésre. Műhelymese a kiválasztásról – avagy sorsok a nevekben.
– Szia! Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek. Nem volt könnyű összehozni. Úgy látszik, a termelés nem szívesen nélkülöz Téged. – Kezdte a beszélgetést Enikő.
A húszas évei végén járó, még mindig naiv fiatal asszony le nem kapcsolaható hatalmas mosollyal és őszinte lelkesedéssel végezte munkáját. Hitt abban, hogy a kizsákmányoló fejvadász cégnél végzett lelketlen erőfeszítése és küzdelem után a környék legismertebb gyárának HR osztályán végre annak élhet, amiben hisz és amit tanult. Azaz emberi erőforrással gazdálkodhat, a kifejezés legjobb értelmében emberi lelkekkel, motivációval és affinitással találkozva nap mint nap. Enikő számára nem volt jó és rossz, okos és buta, erős vagy gyenge. Neki emberek voltak, akik jobbára fejleszthető készségekkel és képességekkel, valamiféle érdeklődéssel rendelkezve biztosan hozzá tudtak tenni a vállalat értékeihez. Enikő küldetése pedig nem volt kevesebb, mint megismerni az embert, és megtalálni a neki legmegfelelőbb pozíciót, amiben aztán elmerülve a cég is eredményesebbé válik.
„Hitt abban, hogy a kizsákmányoló fejvadász cégnél végzett lelketlen erőfeszítése és küzdelem után a környék legismertebb gyárának HR osztályán végre annak élhet, amiben hisz”
– Szia! Köszönöm az invitálást. – válaszolt Koli azzal a zavarral, ami rendszerint rajta volt, ha a némileg koszos üzemből a mindig tiszta irodai környezetbe került. Lábait maga alá húzva fémporos kezeit tördelte diszkréten.
Tekintete ritkán, akkor is csak rövid pillanatra találkozott Enikőével. De így is kiolvasható volt éles fekete szemeiben az értelem. Koli eszes gyerek volt, akinek minden kimondott szava mögött háromszor, ha nem ötször annyi gondolat meglapult. Enikő ezt nem csak észlelte, de értékelte is.
– Engedj meg nekem egy kíváncsi kérdést. Honnan jött a neved, Koli? A cégnél a becsületes neveden alig valaki, Koliként pedig még a vezérigazgató is ismer. – hajolt az asztal fölé, közelebb kerülve Kolihoz Enikő.
– Ez olyan régi dolog, hogy nem is igen emlékszem. Még ipari tanuló voltam, amikor rám ragadt, így maradt. De nem is bánom. Sokszor a feleségem is így szólít. – mondta Koli, fokozott zavarral, szemeit a munkavédelmi acélbetétes kopott orrára szegezve. Bokája közben befordult, mintha csámpás lenne, homlokán pedig egy visszafogottan árulkodó izzadtságcsepp gördült végig. A neve olyan bélyeg volt, ami születésétől kísérte, és bár igyekezett kerülni a szituációt, hogy fény derüljön rá, érzése szerint előbb vagy utóbb minden emberi kapcsolatát befolyásolta.
Mikor egy vasipari munkás izzadni kezd, bőre alól a vas szaga párolog. Az a szag ez, amitől sokan lettek már gazdagok, de csakis olyanok, akik efféle tünetet sosem produkáltak.
„nem értve a dolog valódi okát, nem is tulajdonított neki semmilyen jelentőséget”
Enikő észlelte az iroda miliőjének változását, de nem értve a dolog valódi okát, nem is tulajdonított neki semmilyen jelentőséget. Volt saját elképzelése a név eredetét illetően, és nem is tartotta magában.
– Szerintem a Koli a kolléga szó valaha használt legkedvesebb becézése. Ebben azért is vagyok biztos, mert amikor elkezdtük a megfelelő embert keresni erre a pozícióra, az üzem különböző szintjei mind és gondolkodás nélkül Téged javasolt. És a beadott pályázatod, ami az egyik legjobb, is lényegében mások munkájának támogatására, erősítésére épül. A furcsa csak az, hogy nehezen vetted rá magad, hogy elindulj ezen a szakmai megmérettetésen, még ekkora támogatottsággal is. – fejtette ki Enikő.
– Jó ezt hallani, boldog az ember, ha ilyen csapat veszi körül. Tudom, hogy számíthatok rájuk, és tudom, hogy ők is számítanak rám. Talán ez volt az oka, hogy sokat hezitáltam. Jó helyem van. Hogy végül mégis beadtam az talán azért történt meg, mert hiszem, hogy minden helyzetből tanulhat az ember. A gyerekeimnek is azt mondom, hogy hozzon bármit a sors, legyen bármi az eredmény, ha tanulunk belőle, többek vagyunk általa. – válaszolta Koli tőle nem megszokott részletességgel, miközben tekintetét többször terelte jobbról balra, majd vissza, a székben pedig hátra dőlt, mintha csak el akarna hajolni valami elől.
– Eszerint a fejlődés meghatározza a szakmai életed? – kérdezte Enikő mosolyogva, miközben egy dossziét húzott elő.
– A szakmait is. – helyesbített Koli, kis hangsúllyal az ’is’ szócskán. De aztán el is szégyellte magát, hisz egy hölgyet nem illő kijavítani.
– Mire vagy a legbüszkébb? – Jött Enikő az első olyan kérdéssel, amitől Koli tartott. Mint egy előre megírt béna sablon, ostoba csevej, ami Koli szerint mindkettőjük idejét csak égette.
a valóság az volt, hogy a néha eszetlen, máskor meg töketlen vízfejek ostoba vízióit rendszerint Koli mentette át működő valósággá
Koli agya villámgyorsan járni kezdett. Tudta, hogy senki nem állít be olyan gyorsan kúpos dörzsárat, mint ő. Hogy ismeri a gépek és emberek erősségeit és gyengeségeit, és képes a körülményeket aszerint alakítani, hogy a kimenet az elérhető legjobb legyen. Hogy anélkül vesz észre gyárthatósági nehézségeket vagy veszélyeket, hogy a cég EURO ezreket költene kétségbeesett mintázásra. Hogy a direkt átláthatatlanra írt paraméteres CNC programokban is kiismeri magát, és hogy hangra is megismeri, ha nem jó a forgácsolási technológia. De sportserlegek is díszelegtek a szekrény tetején, és bár 20 éve nem húzott kesztyűt, ha a maga épített gardróbszekrény tükrében elkezdett árnyékolni, még most is félelmetesen gyors volt. Nem kérdés, hogy senki nem kívánta volna a pofont, amit Koli oszt ki. De a legtöbben nem tudtak arról, hogy Koli a valaha volt nagyváltósúly reménysége lehetett a hazai sport számára, mert Koli nem szerette, hogy félnek erejétől az emberek. Elég félelmet látott gyerekkorában, egy életre meggyűlölte.
– A gyerekeimre. – mondta végül, majd kis szünetet hagyva folytatta – a cégnél pedig arra, hogy az évek alatt itt megszerzett tudással emberek százainak segítettem a munkáját. És bár nagyrészük már nem nálunk dolgozik, de bízok benne, hogy a tudás nem veszett el, amit én adhattam át nekik. És büszke vagyok arra is, hogy a gyártásban jelentkező „fejtörőket” sok esetben a közreműködésemmel oldjuk meg. – mondta szerényen, miközben a valóság az volt, hogy a néha eszetlen, máskor meg töketlen vízfejek ostoba vízióit rendszerint Koli mentette át működő valósággá.
– Koli, milyen adott adottságnak köszönhetjük, hogy ilyen mértékben meghatározod a sikereinket? – kérdezte Enikő, kérdésével soha nem látott módon elismerve Koli érdemeit.
Kolit a kérdés nem lepte meg, sőt készült is rá. Egy internetes portálon olvasgatott jellemző kérdésekről, amik ilyen szituációban előjöhetnek. De az, ahogy az Ő munkája, mint érdem került ott elő, szokottnál is jobban zavarba hozta.
– Kommunikáció, minőség iránti elkötelezettség és folyamatszemlélet. – mondta el a válaszokat, amit mindenki hallani akar. De érezve, hogy ez nem ő maga, hogy ez nem Koli, kifejtette. – De úgy is mondhatnám, hogy kíváncsiság. Kíváncsi vagyok az emberekre, érzéseikre, gondolataikra, amik meghatározzák a munkájuk eredményét. Ezért kommunikálok velük. Érdekel, ha valami nem sikerül, és kíváncsiságból a végére járok akkor is, ha nem az én hatáskörömhöz köthető a hiba. És izgalmasnak találom azt is, ahogy az egyébként egyszerű gyártási és logisztikai mozzanatok részfolyamatokká, majd értékárammá állnak össze.
A beszélgetés eltartott még egy darabig. Fény derült néhány magánéleti részletre, munkahelyi motivációra. Enikőben nem maradt kérdés afelől, hogy megtalálta a legjobb termelési koordinátort, aki a mentorprogram meghatározó szereplője is lesz. Hosszútávon pedig az egyre kínzóbb munkaerőproblémák enyhülését látta mindabban, amit együtt elérhetnek.
Koli végül jókedvvel, és ezer plusz egy rossz tapasztalata ellenére némi reménnyel hagyta el a HR részleget. Várta őt az üzem. Beszéde aztán rövid idő alatt idomult a gyár stílusához. Mondatai egyszerűbbek, rövidebbek lettek, a káromkodást pedig kötőszóként használta. De aznap újra azt érezte, hogy szívesen élne ő másképp is, egy másik szerepben.
„amit látott, nem csak ledöbbentette, de sokkolta is.”
A döntési folyamat utolsó lépésében Enikő egy prezentációban adta elő mindazt, amit a kiválasztás során összegyűjtött. A meetingen az operatív igazgató volt a döntéshozó. Rajta kívül a logisztikai és termelési igazgatók vettek részt. Enikő előadása bár kitért minden jelölt erősségeire, erősen Koli felé hajlott. Nem véletlenül, hisz a vállalti hierarchia alsó szintjétől a középvezetésig csak jót hallott róla, a személyes tapasztalata pedig végleg meggyőzte őt.
A meeting második felében csak az igazgató urak maradtak a szobában. A három pályázati anyagból csak az az egy került ki Enikő asztalára, akit kiválasztottak. A kiválasztás hangos nevetés mellett zajlott, ami kintre is jól kihallatszott.
Amikor az urak elhagyták az irodát, és lerakták a kiválasztott kolléga anyagát Enikő elé, a hölgy arca valósággal megfagyott. Egy szikrányi kétely sem volt benne a döntést illetően, és amit látott, nem csak ledöbbentette, de sokkolta is. Az operatív igazgató pont nem látta ezt a kellemetlen jelenetet, mert kitakarta az egója, így a logisztikai vezetőnek jutott a feladat, hogy mentse a menthetetlent.
– Az idegen nyelv ismerete döntött. Remekül előkészítette, köszönjük. – mondta, és zavartan a másik két fickó után sietett.
Enikő remélve, hogy csak rosszul lát, újra ránézett a kiválasztott személy pályázati anyagára. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy a jelölt vezetékneve egyezik az operatív igazgatóéval.
2 hónap múlva
A pályázók közül a ki nem választott két személlyel senki nem közölte, hogy minden fáradozásuk hiába való volt, ahogy azt sem, mit lehetett volna másképpen csinálni. Enikő lassan beletörődöt, hogy mindaz, amiben hisz sosem valósul meg teljesen. A tápláléklánvban elfoglalt helye szerint kezdett viselkedni, egyre kevésbé szeretve, amit csinált.
Arról, hogy ki futott be végül onnan lehetett tudni, hogy egyel több ismeretlen ember küldött összefüggéseiben és műszaki tartalmában erősen vitatható email-eket, míg a problémákkal ahogy addig, azután is egyedül maradt az üzem.
A mentor program nem indult el. Kolit, becsületes nevén Kolompár Gáspárt már csak azért sem kérték fel, nehogy valami visszaigazolja a munkával és fejlődéssel telt évtizedek sikerét, amiért átlagosan kétszer annyit dolgozott, mint egy Kovács, vagy Szabó. Más pedig nem volt képes összerakni. Így a céghez kerülő fiatal, vagy átképzésre szoruló munkaerő anélkül állt munkába, hogy halvány fogalma lett volna arról, amit csinálnia kell.
Amikor pedig Kolit kisebbik gyermeke arról kérdezte, van-e értelme tanulni így válaszolt.
– Magadnak tanulsz édes gyermekem, senki másnak, és magadnak kell bizonyítanod, ahogy megfelelned is, senki másnak. – mondta, majd hozzágondolta – „mert a neved egy bélyeg, amivel csak a sor végére jutsz, előre soha.”
Szerző: GépészPresszó
