Az autópálya monoton zaja szinte be sem szűrődött Sanyi kocsijába, de még ha így is tett volna, elnyomta a 80-as évek nosztalgiával édesített izzadság szagú rock zenéje. A kora délutáni nap meleg, sárgás fénye még éppen nem zavaró módon világított be a kocsiba, amikor Sanyi irányjelzés kíséretében behúzódott az autópálya pihenő lehajtó sávjába. Nyugodt volt, ahogy általában. Épp két telefon között tartott, és egy cigarettára vágyott. Na meg üzemanyagra.
Hirtelen villogó fényt érzékelt, és a visszapillantóban meglepettség nélkül konstatálta, hogy valaki rettenetesen siet. A szükség nagy úr, és Sanyi ha tehette engedte a kapkodókat, de most erre remény sem volt.
A mögötte hajtó idegesen húzódott jobbra, majd balra, de valójában másodperceken belül beértek a pihenő parkolójába.
Én vagy eladok, vagy majd el fogok adni. Mögöttem sok száz elégedett ügyfél, előttem még több, aki ezután lesz az.
Sanyinak itt lehetősége nyílt megnézni a tolakodót. Fiatal, jól öltözött, az indokoltnál minden bizonnyal idegesebb, frusztrált huszonéves kölyök volt.
Sanyi a kúthoz állt, tankolt. Nézte a pályán suhanó autókat, a kút kávézójának teraszán várakozó hölgyeket. Szemtelenül kalandozó gondolatait a pisztoly kattanása szakította félbe. Megtelt a tank, ideje volt fizetni.
A kút kasszája mögött kedves és ismerős mosoly fogadta. Udvarias, de szükséges szóváltás során Sanyi kért még egy presszókávét. Fizetett, majd a szokásos helyére indult.
Akkor vette észre, hogy az eldugott sarok leülője foglalt, méghozzá az a srác nyomkodja épp ott a telefonját, aki percekkel ezelőtt villagva igyekezett maga előtt tolni.
Samu volt az.
-Hasmenés? – kérdezte az öreg, de értelmetlen tekintet fogadta az érdeklődést. – Annyira siettél, hogy majd le löktél a kocsival. – magyarázta Sanyi.
Némi értetlenkedés után Samu elnézést kért, és úgy tett, mintha ott sem lenne. Idegesen nyomkodta a telefont, majd telefonált.
A telefonbeszélgetés közben már-már kényszeresnek tűnő szájhúzogatásokat, sóhajtásokat csinált, amik nyilvánvalóan bele hallatszottak a vonalba. Sanyinak feltűnt, hogy sokat beszél a kölyök, informál és magyarázkodik anélkül, hogy a másik fél egy árva szót szólna.
A legkellemetlenebb csevegő partner, akit nem lehet lerázni – gondolta Sanyi.
Sanyinak persze azonnal meg volt, hogy üzletről van szó, legalábbis egy elkeseredett próbálkozásról, ami nem szívből, nem az ügyfél kérésére, hanem valamilyen kényszer vagy erő hatására történik. De a beszélgetés hirtelen megszakadt.
-Na, lesz üzlet? – kérdezte Sanyi közelebb lépve megszokott helyéhez.
-Nem, kinyomta a kurv@ anyjába. – mondta Samu idegesen, indulatain nyilvánvalóan nem uralkodva.
-Remeg a kezed? – kérdezte az öreg, nézve a kölyök kezeiben bizonytalankodó telefont.
– Igen, a kávétól.
– A cukortól. Kakaót iszol gyerek, nem kávét. – mondta Sanyi, mutatva a rengeteg cukros papírra a kávéscsésze mellett.
-Mert ha nem lenne benne cukor, sikeresebb lennék? – jött a cinikus, bizonytalansággal és elégedetlenséggel teli költői kérdés.
-Nem. De ilyen ideges se lennél. – Adta Samu tudtára véleményét Sanyi, bosszantó nyugalommal.
– Nem mindegy magának? – duzzogott a gyerek, nyilvánvaló ok nélkül.
-Nem. Mert ha utánad megyek egy ügyfélhez, fél óra azzal telik hogy kizökkentem az okozott sokkból. – szúrt vissza Sanyi, de ahogy kimondta meg is sajnálta.
– Hogy érti? Én senkit nem bosszantok. – vette azonnal védekezőre Samu.
-Te csak tolod a süket dumát, és fogalmad sincs, kinek mi érdekes, vagy hasznos. Ezért az összes értékesítőt veled egy kalap alá vesznek.
-Akkor nem csak a saját, de a maga kudarca is miattam van? – mondta Samu mosolyogva, némi elégtételt érezve a kapott kritikára adott válasz okán.
-Nekem nincs kudarcom gyerek. Én vagy eladok, vagy majd el fogok adni. Mögöttem sok száz elégedett ügyfél, előttem még több, aki ezután lesz az. – ismertette értékesítői arcpoetikáját az öreg csibész.
– Ilyen önbizalommal nekem sem lenne bajom.
– Amíg magadban nem hiszel, ki a picsa hisz benned? – vette kicsit közönségesre Sanyi.
A pszichológiánk nem változik. A kereskedőben ellenséget, a termékeinkben szemetet látnak. Függetlenül attól, hogy mennyire jó.
-Amíg bennem nem hisznek, mi a picsának hinnék magamban?
– És akkor körbe is értünk, a világ változik, benne az ember örök. – vonta le a konzekvenciát Sanyi, miközben az utolsó korty fekete kávé elpusztításához szájához emelte a csészét.
-Az ember nem változik?– kérdezte meglepve Samu.
-Nem. A pszichológiánk nem változik. A kereskedőben ellenséget, a termékeinkben szemetet látnak. Függetlenül attól, hogy mennyire jó. A szóban sorolt igények mellékesek, a kimondtalanokat pedig csak hosszú és kemény munkával lehet előhúzni belőlük. – mondta Sanyi, majd letette a csészéjét Samué mellé.
-Erre kinek van ideje 2021-ben? Hogy felnőtt emberek lelkét ápolgassa, és a ki nem mondott szarjai közt turkáljon, mint egy ganajtúró bogár?
-Aki el akar adni, az szán időt arra, hogy megismerje az ügyfelet a félelmeivel, a kudarcaival és a reményeivel együtt. Akinek nincs, az szartúrásnak érzi, ami mint minden undorító feladat, kerülendő. A sikerhez több út vezet, de a tiéd aligha fiam.
-Ha nem villogok, nem eszek cukrot, és hallgatom a süketelést, sikeres értékesítő leszek? – próbálta cáfolni Samu az öreg igazát.
-Nem feltétlen. De ha nem idegeskedsz, nem tömöd magad cukorral, nem tukmálsz, ellenben meghallgatod az ügyfeleidet, figyelsz arra, amit mondanak, megtalálod benne azokat a problémákat, amire a te terméked a megoldás, akkor sikeres lehetsz. És ha ez összejön, már nem tolsz le az autópályán senkit, nem remegsz, mint egy parkinsonos és főleg nem alázod az értékesítő szakmát, mert békét kötsz a világgal.
-Ez egy szakma? – kérdezte Samu, érezhetően keserűen az őt évek alatt ért számtalan kritika miatt.
-Mert úgy gondolod, hogy bárki képes rá és tanulás avagy gyakorlás nélkül is megy?
-Sosem gondolkodtam ezen.
– Ezen se. De akkor hogy kerültél a pályára? – vette bizalmasra Sanyi, aki igazán élvezte, ha olyan beszélgetést is el tudott indítani, amit a másik fél kezdetben nem akart.
-Szeretek beszélni. Eladni. Örülök, ha pénz van a zsebemben, még jobban, ha sok pénz van a zsebemben. A középiskolában kezdtem seftelni. Jól ment, így a környezetem is erre biztatott.
-Szakma, élettapasztalat, élmények mögötted?
-Semmi. Szakma nem érdekel, élettapasztalat sehol, élményekre nincs pénzem.
-Akkor miről beszélnél az ügyfelekkel kölyök? Unalmas vagy, mint egy festett kavics. Élni kell, élvezni az életet. Ismerkedni. Ha élsz, az élet eléd löki a lehetőségeket.
-Jó, majd élek. És nyitott leszek. – mondta Samu, érezhetően lerázási szándékkal, és félve a valósággal való szembefordulástól.
-Jó. Én meg úgy teszek, mintha elhinném.
-Látja, maga se hisz bennem. Pedig isten bizony, nyitott leszek. – erősködött a kölyök, maga sem érezve, hogy lenne ereje a szavainak.
-Mire leszel nyitott fiam? Egy kérdés nem sok, annyit nem tettél hozzá ehhez a beszélgetéshez. Ha ilyen a nyitott, zárj be gyorsan. – nevetett Sanyi a kölyök szenvedésén.
-Mit kérdezzek?
-Ez is egy kérdés, mondjuk elég szar.
-Minden kezdet nehéz. Vagy a magáé nem volt az?
-Nehéz volt, de nem éltem meg annak.
-Mert fel sem fogta, mi történik? Vagy mert nem érdekelte? – gúnyolódott a kölyök.
-Mert szerettem amit csinálok. Köszörűs voltam. A rendszerváltáskor leütögettem a lepattanókat. Gyárakban, műhelyekben adtam vettem. Szerszámokat, majd gépeket. Később órákat, autókat. Voltam vállalkozó, voltam gazfickó. Kötöttem jó üzletet és rosszat is. Most alkalmazott vagyok. Ami kell, az meg van. Ami nincs, az már nem kell. Az ügyfeleimet ismerem 10+ éve, de van akit 40.
-Más volt akkor, és más most.
-Más. Majdnem minden, de egy dolog azért nem más.
-Na mi?
-Aki nem akart és küzdött, az nem jutott előre akkor se, most se. Aki nem figyel, nem tanul, az a saját lábában esik el, miközben a farkát kergeti.
-Mindent nem lehet megtanulni.
-Mindent nem is kell. De minél később kezdi az ember, annál kevesebb fér bele a végéig.
Azzal Sanyi a kezében lévő csészét visszavitte a pulthoz. Kifelé menet biccentett a kölyöknek, majd rágyújtott.
Sanyi nem vett észre semmi furcsát, pedig Samu furcsa volt. Nagyon is furcsa.
A beszélgetés felétől ugyanis nem volt kezében a telefon, és Sanyi távozását követően még hosszú percekig nem ért hozzá.
Mereven bámult maga elé, kezei üresen lógtak mellette, és olyan dolgot csinált, amit azelőtt talán soha. Gondolkodni kezdett. Nem hibáztatott mást, nem ostorozta magát. Azon gondolkodott, hogy mi hiányzik ahhoz, hogy az öreg útján induljon tovább. Megoldást keresett.
“A kereskedőben ellenséget, a termékeinkben szemetet látnak. Függetlenül attól, hogy mennyire jó.” Élni, élményeket szerezni, nyitottnak lenni. – ez visszhangzott a fejében.
Szerző: Sipos Ádám
