A nap mindkettőjüknek ugyanakkor kelt. A különbség csak az volt, hogy míg Samu ablakán besütve már csak az üres ágyat találta, addig Sanyit örömmel az ágyban ölelték a napsugarak. Na meg az, hogy amíg Sanyi az új építésű, mediterrán stílusú családi házába alig talált be a laposkás tető alatti ablakon, addig Samu hetedik emeleti panellakása könnyű bejárást engedett a napnak. De ekkortájt Samu már úton volt, és általában öltönyében bosszankodott a szemből vakító napsugarak miatt (is).
Samu általában égő nyomorral feküdt, és görcsölővel ébredt. Az ébresztő még nyáron is sötétben érte. Majd az olcsó linóleumon mezítláb osonva a telefonja képernyőjével világított. A kávéfőző míg melegedett, az email-jeit ellenőrizte. De nem volt ritka, hogy a nyilvánvalóan rossz híreket nem olvasta el.
- – Keserűbb lesz tőle a kávé. – vigasztalta magát. De valójában félt. Attól tartott, hogy egy újabb csalódás érzelmi mélypontra löki. Azt pedig inkább kerülte. De az igazat megvallva mindig ott volt. Érzelmileg a kút fenekén.
A kávét sokszor már ruhában itta. Szentek felmenőit emlegette ha meleg volt,vagy ha hideg. Ha keserű, vagy ha édes. Samu minden reggel feszült volt. Nyakkendőjét rendszerint felesége kötötte. De Samunak sosem tetszett. Mindig morgott érte, és sosem köszönte meg a fiatalasszony igyekezetét.
Samu reggelei a kocsiba való beülésig sablonosak voltak. Ébredés, emailek, kávé és öltözködés majd kávé ismét. Illetve folytonos bosszankodás. Aztán nyomás a kocsihoz, és indult a motor. Nyáron nem fázott, télen meg igen. És a dízel lassan melegedett. De ettől a hőmérsékleti eltéréstől eltekintve valóban minden azonosan zajlott. A kocsiig.
De innentől minden nap más képet festett. Volt, hogy Északra indult, volt, hogy Keletre. Volt, hogy csak tízre ment, de volt, hogy már fél nyolcra. Olykor 240 km-t is kellett autóznia az első címig, de volt, hogy csak 30-at.
Ezzel szemben Samu lelki állapota állandó volt. Állandóan felpörgött, feszült volt. A feszültséget valamiféle tettekkel próbáltata enyhíteni. Valamivel, amitől hasznosnak érzi magát. Fel volt húzva, mint egy óra. Pedig samu nem a mechanikus órák korából származott. Harminc sem volt. Valójában huszonhét éppen. Ritkuló haja és kényszeresen elegáns öltözete némileg öregítette. Gyűrött napjain kinézett vagy harmincegynek. De tettei, gondolatai éretlenek voltak. Céljai viszont nagyon is előre mutatók.
Sanyi, ha már szóba került a bevezetőben, más karakter volt. Az ötvenöt év körüli szintén családos férfi nem kelt korán. Nem utazott 100 km-nél távolabb. Öltözetére bár igényes volt, az öltönyt és a nyakkendőt kerülte. Saniytől nem állt távol a galléros póló, de a környakú sem. Legjobb ügyfeleit sportos zakóval tisztelte meg. Valójában csak azért vette fel, mert ennek belső zsebében volt a cigarettája. A dohány pedig Sanyi létének, megjelenésének, karakterének, mozdulatainak, ismerkedési és tárgyalási stílusának szerves része volt. Bőrcipő helyett gyakorta húzott dorkót. Élére vasalt nadrág helyett pedig vászon vagy farmer nadrágot viselt. Sanyi adott magára, de nem szeretett túlöltözni. Meggyőződése volt, hogy a túl elegáns öltözet feszültté teszi partnereit, ami gátolja a bizalom kiépítését. Nála ez így működött. 30 éve. Akkor kezdett ugyanis értékesíteni.
Sanyi kezén feltűnő arany pecsétgyűrű volt, csuklóján egy öreg Omega. Gyakran mondta, hogy ezzel temessék, és adjanak neki egy doboz cigit. Azzal majd kihúzza, bármi is várja a halál után.
Sanyi fűtött garázsban állt a kocsival, jó pár éve nem vakarta már jeget a szélvédőről. Legfeljebb télen síeléskor. 8 körül indult otthonról, mindig jókedvűen és jóllakva. A kávét persze ő is szerette.
Azon a reggelen Samu a szokott módon feszült volt. Budapest Békásmegyerről indult, Dél-Keletre. Az út hosszú, az úthálózat fejletlen volt. Cserébe erős kamion forgalom akadályozta.
Három címre volt hivatalos, elméletileg teljesíthető időkkel köztük.
A középkategóriás céges autó tette a dolgát. Viszonylag csendesen suhant. Az autópálya unalma feszítette Samut. Nem tudta nyomkodni a telefont, ezért hosszú távokat nem szeretett vezetni. A szűk de fényes bőrcipő törte a lábát. A nemrég vásárolt új öltöny közel sem adta azt a kényelmet, mint a már meglévők. De kétségtelenül jobban állt. Nézett ki legalább úgy benne, mintha valami rossz biztosítást akarna kötni. Pedig valójában gépalkatrészeket, csapágyakat értékesített. És persze az ezekhez köthető szervíz és technológiai szolgáltatásokat.
Ahogy kiért a városból elkezdett feljönni a nap. Kénytelen kelletlen hunyorgott. Nagy, feltűnően gagyi órája csillogott a kezén. És ahogy a cél felé suhant, rágóizma egymásnak feszítették fogait. Olyannyira, hogy tudatosan nyitva kellett tartania a száját, hogy ne zsibbadjon el. Feszült volt. Mint egy erőmű, vagy egy zárlatos áramkör.
Már meglévő ügyfeléhez igyekezett, kora délelőtti időpontra. Az eddigi apró eladásait próbálta, vagy szerette volna jelentősen bővíteni a cégnél. Nem tudta, hogy szükség van-e ott erre, azt sem, hogy eddig miért nem merült fel.
De a legutóbbi sales meetingen szóvá tette a főnöke, hogy a cég árbevételéhez képest tőlük keveset vásárol az ügyfél.
A címre érve felhívta az ügyfelet.
- – Hallo – mondta egy hang a vonal túlsó végén.
- – Jó reggelt, szervusz. Tompa Samu vagyok a Csupa-Csapágy-Szimering Kft.-től. Megbeszélt időpontunk van mostanra az új szolgáltatásainkhoz köthető ismertetőm kapcsán.
- – őőő, Jó reggelt, üdvözlöm. Szervusz. Igen, nem felejtettem el, csak megcsúsztam. Semmi gond. Akkor megyek is. Sietek. Várj meg kérlek az előtérben. – jött a tökéletesen bizonytalan, udvariasra szánt de bénára sikerült válasz az ügyféltől.
És Samu azzal a nyugalommal ült le az ügyfelek várakoztatására kihelyezett bőrfotelbe, hogy valami komoly megbeszélésen vehet részt. Valójában egy igen csak kezdő beszerző tartotta vele a kapcsolatot, akinek a három forintos semmik beszerzéséhez volt döntési jogköre, és aki mint gyakorló feladatot kapta ezt a céget és a megbeszéléseket.
Samunak ez nem volt világos. Se nem figyelte, se nem kérdezte, hogy mi a helyzet.
A közel húsz perces várakozás fele azzal telt, hogy az ablakon át nézte, ahogy a beszerzője, aki se nem döntéshozó sem nem műszaki vezető volt, ellenben inkompetens és még csak nem is konstruktív, vihorászva telefonál valakivel tőle pár méterre az üvegfal túloldalán. Samut az kezdte csak feszíteni, ha lehetett tovább feszíteni, hogy az időbeosztásába ez a húsz perc nem volt bele tervezve.
- – Üdvözöllek, szia! – lépett oda végül a fiatal srác, Attila.
- – Szervusz, örülök! – húzta ki magát Samu az új öltönyben, miközben megigazította a nyakkendőt. A bemutatkozó nem volt egyértelmű számára, hisz találkoztak már.
A szokásos tárgyalóba mentek, ahol a komolytalan ügyek mismásolása zajlik. Samu rutinosan lépett be, és ült le. Majd belefogott.
- – Nem rabolom az időd, tudom, hogy Te is elfoglalt vagy. Bele is kezdek, ha nem bánod. – kezdte el.
- – Szuper, halljuk. – mondta Attila, de valójában azt sem tudta, hogy miről fognak beszélni. Nem tudta, hogy a sok partnere közül, kivel és miről beszél.
De Samu belefogott. Nyomta a dumát. Tájékoztatott. A termékeket érintve a szolgáltatásokról, az egyébként oda nem illő béna eseteiről. A világ megváltásáról. Lelketlen semmikről, amikből nem derült ki se az, hogy itt mire van szükség, se az, hogy Attila kész van e mindezek befogadására.
Közel egy órás beszéd volt. Közben Attilát próbára tették szemhéjai. Igen nehéz volt felső állásban tartani azokat.
- – Attila, akkor ha nem bánod, én küldök egy összegzőt mindarról, amit beszéltünk. És egy ajánlatot is. Kérlek olvasd el, és jelezz vissza, mi lesz neked érdekes mindebből.
Attila, miközben azt gondolta, hogy azt a telibe tekert nyavajás összegzőt anélkül is elküldhette volna, hogy ide jön, azt mondta:
- – Szuper, köszönöm. Úgy nekem is könnyebb átgondolni és mérlegelni.
És itt el is dőlt, hogy ebből soha nem lesz megrendelés.
Ekkor Samu 30 perces késésben volt eredeti tervéhez képest. Persze ez a terv tartalmazott némi puffer időt, de így lassan de biztosan az ebédszünet feláldozása is megkezdődött.
Samu a kocsiban gyorsan elkezdte kitölteni a CRM rendszer által megkövetelteket. Rendkívül eredményes tárgyalásként pontozta, ahol a vevő érdeklődő és nyitott volt az új dolgokra. És tényleg azt hitte. Neki azt mondták, hogy jó tárgyalás az, ami legalább egy óra. Samu tehát megtanult egy órát úgy beszélni, hogy senki nem kérdezte. Minden bizonnyal a portásnak is előadta volna, és észre sem veszi, hogy nem egy meccset néznek.
A következő két ügyfél új látogatás volt. Az első, ahová még időben érkezett egy közepes méretű, német tulajdonú, de magyar vezetésű vállalat.
Az ilyeneket szerette Samu, mert elég komoly vevő volt, de még nem multi. Közel tudott parkolni, be tudott sétálni, nem volt komoly beléptetési rendszer. Ahogy a középkategóriás autót lerakta, telefonját vette kézbe. De aztán feltűnt neki, hogy a dohányzóhoz közel áll, ahol van pár srác, akiktől kérhet útbaigazítást. Így hát nem telefonált.
Kiszállt az autóból, kezébe vette szövet mappáját, ami láthatóan új, de nem drága darab volt. Ebben tartotta az olyan ismertetőket, amit senki nem olvas el. És a srácok felé lépett. Hátát kihúzta, vállait feszítette. Fejét kicsit az ég felé szegte, és ebben a mesterségesen erőltetett pózban igyekezett lazának tűnni.
- – Jó reggelt, szép napokat uraim! – köszönt végül az őt bámulóknak.
Erre két kölyök képű gyerek össze röhögött. De az idősebbek ismerték ezt az értékesítői vonalat, nem lepődtek meg.
- – Jó reggelt uram, mi járatban, kit keres? – válaszolt egy öregebb forma kék köpenyben.
- – Tompa Sámuel vagyok, és a cégvezetővel van megbeszélt időpontom üzleti megbeszélésre. – mondta Samu olyan meggyőződéssel, hogy a fiatalabbak tényleg elhitték, hogy valami komoly témáról van szó.
- – Tessék csak elmenni itt a járdán, a végén balra, ott pedig forduljon fel. A lépcső tetején lesz. – jött a cinikus, de komolyra színezett válasz a köpenyestől.
- – Járda végén balra, és felfordulok. A lépcső pedig oda visz. Szuper, köszönöm. – mondta vissza Samu, észre sem véve, hogy épp felfordulni készül.
A járda végén csak jobbra lehetett menni, lépcső pedig nem volt, de Samu el is vesztette a fonalat, mert a járda végén jobbra megpillantotta a célszemélyt.
Lelkesen bemutatkozott, majd a stressztől megzavarodva ott az udvaron elkezdte a betanult egy órás tájékoztató szövegét.
- – Milyen lendületben van már délelőtt. Szuper. Nem iszik egy kávét. Üljünk le inkább. – mondta a cégvezető, és beinvitálta Samut.
- – Köszönöm, elfogadom. – mondta, de a lassító trükk nem sikerült. Samu időnyomás alatt érezte magát, és fecsegett tovább.
A termék és szolgáltatás ismertető szuper volt. Már ha az unalmas, egyhangú és tökéletesen egyirányú kommunikáció lehet szuper.
És bár megrendelésre innen se kellett számítani, Samu elégedett volt. Nem tűnt fel neki semmi az elkövetett balfékeskedéseiből. Se az, hogy az egyébként nála többet kereső dolgozók előtt kölcsönpénzből vett öltönyben játsza a jampit, se az, h tévesen igazítják útba. De még az se, hogy a cégről semmit nem tud, mert nem kérdez. Úgy érezte, mindent elmondott.
És amúgy tényleg. Ha iskolai felelés lenne, simán megér egy közepest is.
- – Hány fő szervizesük van? – kérdezett aztán tőle a cégvezető.
- – Nyolvan vannak, de tervezzük a további bővítést. – mondta Samu, érezhetően megremegő hanggal, mikor a bővítés szó rezegtette a hangszálait.
- – Milyen határidővel biztosítják a pótalkatrészt?– kérdezte ismét az ügyfél.
- – Komoly raktárkészlettel rendelkezik a cég. A leggyorsabban forgó tételeket másnapra szállítjuk. A komoly beavatkozást igénylő javítások esetén három nappal lehet számolni.
Kapott még kérdést árakról is, de arra nem mert válaszolni. Annyiszor hallotta, hogy drága, amit persze nem tudott kezelni, hogy nem merte kimondani. Emailben ígért konkrét információt, és az euro árfolyam gyakori változásaival indokolta mindezt.
Mire végzett éhes volt. Émelygett. De elégedett volt. Jó napja volt.
Feszülten indult a harmadik címre, ahol azonban nem fogadták. A telefon túloldalán egy hang letagadta a megbeszélt időpontot, és azt kérte beszéljenek meg újat. Ezt Samu lelkesen meg is tette, beírva a naptárba.
Majd mikor letette a telefont beléhasított a “olcsón vesznek hülyére” érzés. Volt ideje ebédelni, de nem volt hol. Így egy szupermarketben vett kaját majszolt, miközben email-eket olvasott. Nézte, jött-e be komoly megrendelés, de sajnos ez aznap is elmaradt.
- – A business ilyen. – vigasztalta magát.
A kaját alighogy lenyelte, csörgött a telefonja. Aznap először, sajnos.
Egy ügyfél volt, aki nyilvánvalóan nem volt elégedett. Csúszott határidő, hibás számlázás.
Gyomra görcsbe ugrott. Még jó, hogy már evett, mert ez után nem tudna. És felvette a telefont, amibe hosszú, leszegett fejjel történt hallgatás után a következőt mondta:
- – Őszintén sajnálom. Nálunk ez még nem fordult elő korábban. Csak azt tudom elképzelni, hogy a partnerünk hibázott. Az én kollégáim nem követnek el ilyen piti hibát.
Újabb hosszú hallgatás után, mialatt egyre sápadtabb lett, így folytatta:
- – Sajnálom, ha lemondja a következő rendelést. Kérem, gondolja meg. Biztosan Önnel is előfordult, hogy késett valamivel. Partnerek vagyunk, viselkedjünk partnerként.
De a hívás itt megszakadt.
Samu feszülten ült egy parkoló melletti padon, és óvatosan megkapaszkodott az egyre gyorsabban forgó ülőalkalmatosság szélében. Fejét akkorának érezte, mint egy léggömb, és olyan súlyosnak, mint egy teherautó. Attól félt, hogy ha kibillenti egyensúlyából, a hatalmas tömeg a földre rántja.
A második részben Ravasz Sanyi napját olvashatod.
Szerző: Sipos Ádám
