Műhelymese – Irigy Iván II. rész

Az első részt itt találod.

Iván számára a korábbi munkahelyi státuszát is szimbolizáló munkamegbeszélések elmaradtak, amit a kollégák némi rosszindulattal meg is jegyeztek neki. Ezzel szinte egy időben a műhelybe került rajzok, illetve műszaki dokumentációk kezdtek megváltozni.
Addig nem használt tűrések jelentek meg, a rajzhoz pedig kísérő dokumentumok tartoztak, melyek az alapanyagra, a megfogási és szerszámozási tervre illetve a szerszámok által használt forgácsolási dokumentációra vonatkozóan tartalmaztak műszaki részleteket.

Ivánt sértette ez a műszaki / információs fejlesztés részben azért, mert nem tőle származott az ötlet, részben pedig azért, mert korlátozva érezte szakmai szabadságát.
Nem kellett hát sokat várni a revansra. Iván felkészült műszaki szakemberként hamar talált hibát a kapott műszaki rajzokon, ami másnak talán csak annyit jelentett volna, hogy a tervező is ember, de számára ez a szakmai felsőbbrendűséget szimbolizálta.
És biztosnak lévén az igazába, fel is ment az irodába, hogy igazságot tegyen. 

Az Iván által feltárt hiba javítása néhány percet vett csak igénybe és abbéli vágya, hogy jelentős szakmai vitában győztesként kerüljön ki, kielégítetlen maradt. Érezhetően senki nem akart vitatkozni vele.
Látta azonban a tervező monitorján megjelenő 3D-s összeállítást, amit nem ismert fel. És mint ilyen, rémületet és ellenállást váltott ki belőle, amit magának sem ismert be.

• – Ez meg mi? – hangzott a döbbent kérdés.
• – Formaszerszám. Ezt fogjuk gyártani. – érkezett egy lezser válasz.
• – Ezt nem lehet leprogramozni. – indította az első kifogást iván, ami egyben újabb kísérlet volt egy vita kirobbantására.
• – Én fogom programozni, neked csak futtatni kell. – szólalt meg egy addig ismeretlen úr, akiről egy udvarias bemutatkozás után kiderült, hogy CAM programozó. 

A beszélgetésnek azzal szakadt vége, hogy Iván a kezébe fogta a jogos kérésére módosított rajzot egy olyan alkatrészről, aminek gyártására vonatkozóan saját kis füzete nem tartalmazta a megoldáshoz vezető utat. A véleményére pedig senki nem volt kíváncsi.

Leszegett fejjel ment vissza az üzembe, letörték a történtek. Tudta és érezte, hogy az erőviszonyok megváltoztak. A kérdés csak az volt, hogy tartós-e a változás. 

De a kedvét vesztett állapot nem tartott sokáig. Mégiscsak ő vette észre a mérnök hibáját és nem fordítva. És ez simogatta a büszkeségét. Így hát pletyka-hadjáratot indított az eseményekről. Bárkivel találkozott, úgy alakította a beszélgetést, hogy a történet egy része, egy-egy elejtett gondolat eljusson az üzemben mindenkihez. 

• – Óvatosan a rajzokkal, nézzétek át alaposan. Én is találtam benne hibát, már ki is javítattam a mérnökkel. Csak azt nem tudom, hogy a fizetését ki veszi fel. Én, vagy ő? – és hasonló rosszmájú megjegyzések, a válla fölött hátra dobva.

És a megjegyzéseinek néhány pillanatára figyeltek rá, ami valósággal édesgette a hiúságát.
Amivel azonban nem számolt az az volt, hogy a cselekvései és híresztelései visszajutottak az irodába, pontosan az érintettekhez is. 

Talán bosszú, talán nem, de a történteket követő néhány napon belül eddig nem eszközölt változások kezdték meg útjukat az üzemben.
Feri, a nemrég felvett folyamatmérnök szervezett, egymásra épülő vagy párhuzamosított gyártási folyamatokat akart látni. Megvalósuló áramlást, ahol az üzem addigi részét képező indokolatlan veszteségek nem léteztek. Ez persze az első híresztelésekkor még megfoghatatlan volt, de hosszú távon azt jelentette, hogy a járkálás, keresgélés, s.ggvakarás és technikai egyeztetésnek álcázott üres mellébeszélés ideje lejárt.
A fejlesztés részét képezte a sztenderdizált szerszámrendszer, a strukturált készülék kezelés és tárolás, a CAM szoftver használata és hasonlók. És Feri elképzelései mögé beállt a cég első embere is.

A változásokat az újonnan felvett ügyvezető jelentette be.

• – Iván, a pénteki műszak rendhagyó lesz. Ferivel számba vesztek minden itt lévő eszközt, beleértve készülékeket, szerszámot, megmaradt anyagokat. Csak az lehet a munkahelyeden, amire adott munka elvégzéséhez szükség van. Minden egyebet egyedi kóddal láttok el, és a raktárba kerül. – az új ügyvezető kérése valójában utasítás volt.
• – És ha valamiről kiderül, hogy hirtelen kell? Hogy fogom megtalálni? Órákig várjak rá? – jött a szerénynek álcázott, de érezhetően negatív hozzáállást sugalló kérdés Ivántól.
• – Amire szükség van, azt előre, a munka megtervezésekor ki kell kérni. Ezért vagyunk szakemberek, ugye. – jött a válasz, és az ügyvezető azzal elhagyta a helyszínt.

Ivánnak fogalma sem volt mihez kezd majd féltve őrzött eszközei nélkül, amiket az évek alatt megszerzett és eldugott, és amik segítségével ezerszer vagy milliószor keltette a nélkülözhetetlenség látszatát, vagy hamis érzését.

Úgy képzelt, hogy pár vackot elvitet, az együttműködés sikerét színlelve és a dolgok majd mennek tovább a régi, megszokott kerékvágásban. 

És ekkor még nem is gondolta, hogy mekkorát tévedett.

Péntek reggel, mikor Feri beért a munkahelyére, Iván már várta. Feszült volt, amire csak a szótlansága utalt, illetve az a mások számára nem észrevehető jel, hogy a mindenki elől bújtatott füzetét magához vette. Biztos ami biztos, ha a legrosszabb meg is történik, ez legalább megmarad – gondolta, de remélte, hogy nap végére visszakerülhet a helyére.

Feri egy mappával, tollal jelent meg. Pár perc alatt felmérte, hogy melyik munka van a horizont gépen de ezalatt nem szólt egy szót sem, majd Ivánhoz fordult.

• – A gépben lévő szerszámokon és készüléken túl, mire van szükséged. – tette fel a kérdést fiatalos lendülettel.
• – Mindenre. – jött az ebben a kontextusban nem konstruktív válasz.

Feri visszafogott nevetés után, ami furcsa mód enyhítette Iván feszültségét, így szólt.

• – Melyik szerszám kell a munkadarab cseréjéhez, melyik a lapkák és a szerszámok cseréjéhez, illetve van-e olyan, ami a gép napi karbantartásához szükséges a számodra.

A csúnya szavakat nélkülöző többszörösen összetett mondatok nem voltak jellemzők ebben az üzemben, Iván mégsem bánta ezt az intellektuális felemelkedést.
Hosszú beszélgetés kezdődött, oda-vissza kérdésekkel, amiben a horizontos teret kapott.
Mesélt, mutatott és a tudta nélkül szelektált. Alig néhány óra alatt, ami ugyan nem kevés erre a feladatra, de számba véve a személyi tényezőt, jó időnek számított, félre tettek pár dolgot, amire szükség volt.
Ekkor Iván ebédelni ment azzal a megnyugtató érzéssel, hogy a beígért selejtezésnek nem lett súlyos vesztesége féltett eszközeire nézve.

De ami a megérdemelt étkezés után fogadta, az fenekestül felforgatta a jól megszokott, sőt, személyére formált világot körülötte. A szekrényei, a szerszámai, a készülékei és minden, ami a munkahelyi biztonságot és kényelmet jelentette a számára egyszerűen eltűnt.

Feri, bár utolsó perceit töltötte a helyszínen, látva a kétségbeesést Iván arcán, odalépett hozzá.

• – Iván, a megbeszélt eszközöket itt hagytuk. A szekrényeid közül egy, tisztítás és festés után visszakerül. Az itt lévő tárgyak leltári számot kapnak. Köszönöm a segítséged, remekül haladtunk. – ezzel sarkon fordult és két-három megtett lépést követően a telefon a fülén volt, és új ügyet intézett.

Rövid némaság és néhány létova és céltalan lépés megtétele után Iván legközelebbi kollégájához ment.

• – Az idióta, azt gondolja, hogy itt fogok dolgozni? Semmit nem hagyott itt. F@sz nélkül b…ni. Ennek fogalma sincs a forgácsolásról, az új főnök talpnyaló haverja. Na majd meglátjuk, jön még itt kutyára kamion. 

---

---

A nap a semmivel telt. Iván gépe alig dolgozott, ő maga pedig szinte semmit. Keserűen kereste azt, ami nem volt többé.
Kettőkor aztán, mikor a műszak végén hazafelé indult látta, hogy kollégái a telephely szélére vitt cuccai közt turkálnak. Rászegezett megvető pillantásaik égették Iván bőrét.
Az ott lévő cuccok jórésze tőlük származott, a tudtuk nélkül vette el őket.
Szégyent érzett, olyan erőset, mint még soha. Az utcai ruháját át sem véve ült be az autóba, és haza sietett.

Már nem csak a főnökeit, de az életet és a sorsot is hibáztatta.

De a lomokra gyűlt keselyűknek sem nyílt meg az aranybánya. A vállalat vezetése ugyanis semmit nem engedett vissza az üzembe, ami nem volt indokolt. Azt is csak következetes regisztrációt követően. Azokat pedig, amik bármi módon egy szerszámgép munkaterébe kerültek, csak digitalizáció után, azaz a 3D-s modell elkészítése után engedték vissza.
Alig volt ilyen.
Az új szelek dermesztően hidegnek tűntek, nem csak Iván, de a többi dolgozó számára is.

A hétfő reggel már nem a megszokott hangulatban és ritmusban indult. A lámpa és a kompresszor felkapcsolásának öröme továbbra is megillette, a csaknem kiürített üzem látványa azonban lehangolta. Mivel a “selejtező” hadjárat több munkahelyet érintett, a szokásos reggeli portya értelmét vesztette. Nem volt mit elvenni, és nem lett volna hová tenni.

A füzete maradt csupán, amibe az elmúlt idők szakmai tudását gyűjtötte, és ami egy ideje már betelt. Nem fért bele több, és Ivánban sem volt hajlandóság bővíteni. Elégnek, sőt soknak érezte az abban foglaltakat, büszke volt arra, amit össze szedett.
Abban viszont, hogy valaha hasznos lesz-e ez neki, már nem lehetett biztos.
A gépére egy mágnessel egy dokumentációs pakk volt csiptetve. Az alkatrészrajt egy 3D-s szabad formát ábrázolt, olyat, amit kézzel a gép mellett lehetetlen lett volna programozni. És az anyagminőségé is ismeretlen volt a számára. 1.2379, amivel az általa komfortosan kezelt szerkezeti acél hegesztett szerkezetek nem mutattak azonosságot, de még hasonlóságot sem.
A rajzhoz tartozott felfogási terv is, mely a tőle előző pénteken elszedett satukat tartalmazta.

• – Jó reggelt Iván! Ha kifutott a munkád, erre kell ráállnod. – mutatta a műszakvezető a már megtekintett rajzot. – A szükséges készülékek addigra itt lesznek.
• – És a szerszámok? Van itt egy szerszámlista is, de ennél a cégnél ilyen szerszámok soha nem is voltak. – mondta Iván némi cinizmussal és reménnyel, hogy nem fog sikerülni az újítás.
• – A mérőszobán vannak, mérik őket. Hamarosan regisztrálhatod. – mondta a művezető, aki láthatólag felvette a változás ritmusát, jól alkalmazkodott az új irányhoz.

És valóban, a szerszámozási terv még a regisztrációs számokat is tartalmazta, bár nem az Iván által megszokott struktúrát követve. De ennél is jobban felcsillantotta gonosz szemeit az, amit a szerszámok mellett jelölt technológiáknál látott. Itt érezte igazán bukni a projektet. De reménye nem állt stabil lábakon, hisz nem ismervén sem a szerszámokat sem a megmunkálandó szerszámacélt, nem tudhatta, mi számít jónak, vagy kevésbé jónak.

Az új programozót Tibinek hívták. Eddig csak futólag találkozott a szűkszavú de határozottnak tűnő fiatal sráccal. Mikor Tibi aznap délelőtt a géphez ért, Iván már elvégezte az előkészületeket, legalábbis amit lehetett. Készülék és munkadarab a gépben volt, a nullpont be volt állítva.

Tibi a laptopját és egy szerszámkocsit hozott, rajta a szerszámokkal.

• – Jó reggelt! – köszönt előzékenyen.
• – Szevasz. – válaszolt Iván, elharapva a rövid szó végét, lenyelve az abban lévő kevéske tiszteletet is.
• – Ezeket a szerszámokat fogjuk használni. Kell egy kis idő, amíg a DNC-t beállítom, addig ha lehet, rakd be őket a gépbe légyszi.
• – De hogyan fogom bemérni? Mert ettől a készüléktől lehet odaférni. – próbálkozott Iván az első negatív probléma felvetéssel.
• – A hosszok és az átmérők is be vannak mérve, mindegyiken van matrica.

Ezzel a leforrázott Iván, és az udvarias fölénybe került Tibi között véget ért a párbeszéd, és némán kezdtek dolgozni egymás mellett.

Iván valójában remek teljesítményt nyújtott. Gyorsan és pontosan dolgozott, hiba nélkül kezelte a gépet. Minden mozdulatában több évtizedes rutin köszönt vissza. Izgatott volt és lelkes, alig tudta kivárni, hogy megbukjon az új gyártási módszer. 

Az öreg CNC horizont vezérlője régi darab volt, kicsi memóriávan, ezért a hosszú program futtatásához jól beállított DNC-re volt szükség ahhoz, hogy futtatható legyen. Végül a két srác megcsinálta.
Iván némi irigységgel figyelte, ahogy Tibi a számítógépet kezelte. Villogtak a képernyők, szinte porzott a billentyűzet és a munka haladt. Tibi megmutatta Ivánnak a megmunkálás szimulációját azért, hogy tudja mire kell számítani és közbe tudjon avatkozni, ha valami rendellenességet tapasztal. 

Nem volt még fél 11 sem, amikor az öreg horizont csattogva, puffogva beváltotta az első szerszámot. Az orsó felpörgésének hangja sejtetett néhány ezer üzemórát a gépben. Ezt követte a hűtővíz megjelenése, amitől aztán, mikor végre felépült a kellő víznyomás, semmit nem lehetett látni az amúgy is opálos üvegen át.

Iván kezét az előtolás potméteren tartva feszülten figyelt, már maga sem tudva minek vagy kinek szurkol. Mikor aztán a megfelelő helyen a szerszám hallhatóan fogást vett, némileg megnyugodott. Ekkor Tibi kávézni ment.

A program órákig dolgozott önállóan, volt hát ideje Ivánnak kifejtenie aggályait a történések kapcsán.
A folyamat új volt, ami vonzotta a kíváncsiskodókat. Az új programozó érdekelt mindenkit, illetve a módszer, amit alkalmazva ilyen “bonyolult” alkatrész gyártásába fogtak. 

• – Várjuk csak ki a végét, aztán majd meglátjuk. – igyekezett mérsékelni Iván mindenki csodálatát.

A program végül lefutott egyetlen lapka töréssel, amit Iván ismert fel és avatkozott be helyesen. Ezzel némileg helyére került meggyötört szakmai büszkesége, és legalább a saját szemében visszakerült a legjobbak közé.
A végeredmény aztán mindenkit érdekelt. Az oda érkező emberek csodálkozva nézték a besimított 3D-s felületet, ami kétségkívül látványos volt. A feltett kérdések egy részére Iván nem is tudta a választ. Abban a világban, amiben ő naggyá vált, ezek a szakmai részletek nem szerepeltek.
Hallgatta, ahogy Tibi kifejti a dolgok velejét és irigy volt a tudására, roppant féltékeny a figyelemre amit kapott. Néhány gyenge közbeszólással igyekezett előbb nagyítani saját, majd rombolni Tibi érdemeit, de ez érezhetően érdektelenséget váltott ki az emberekből. 

Csatát veszítve vonult az üzem szélére megvárni a műszak végét.

A következő néhány munka hasonlóan ment, és amikor újra hegesztett szerkezet került a gépre sem kaptak teret a régi szokások. Tapasztalata nélkülözhetetlen volt, de a munkavégzés folyamatát és ütemét már nem ő diktálta többé.
Ha kedve úgy tartván túlzásba vitte az új módszerek szidalmazását, Feri vagy a művezető mintha hallaná megjelent a helyszínen, és a konfrontációt elkerülve terelték a helyes irányba.
A változás érintette az üzem többi gépét is. Pontosabban az azon dolgozó embereket. A lényeg, hogy a dolgok előre meg voltak tervezve, amennyire lehet, próbáltak felkészülni a következő munkákra. A történéseket dokumentálták és minden munka után utókalkulációt készítettek. Ha az előzetes becslések és a megvalósulás valamely száma között eltérés volt, keresték az okokat.
A rendszer azok számára volt meglehetősen kellemetlen, akik keveset tettek hozzá az eredményekhez, azaz hasztalanok voltak.

A cég vezetése számolt a gyártás közbeni nem várt eseményekkel, és a forgácsoló szakemberek ezek kezelésébe viszonylagos szabad kezet kaptak. Természetesen ez nem okozhatta a projektek idő vagy költségbeli drasztikus megcsúszását.
Érzésre sem volt minden tökéletes, ahogy ez az állapot nem is elérhető. A dolgozók között folyamatos téma lett a változás elemzése, kritizálása és különféle jóslatokba bocsátkozás. Ez egy természetes folyamat volt, amibe az egyetlen hiba, hogy közel sem rendelkeztek minden információval ahhoz, hogy a cég sikerének egészére vonatkozó konzekvenciát vonjanak le. Ha mégis megtették, jó eséllyel hibás lett.
Néhány hét elteltével aztán táblázatok és diagramok jelentek meg a hirdető táblákon, mely az új módszerek kezdeti sikereit bizonyították. Ekkor aztán újabb pletykák indultak útjukra, melyek a statisztikák adatainak hitelességét kérdőjelezték meg. 

Feri, a folyamatmérnök, aki a forgácsoló üzem reformjainak kitalálója volt, egyik reggel megkereste Ivánt, és megkérte, hogy menjen fel vele az irodába.

Iván nem sejtett jót, hisz a munkákkal kapcsolatos megbeszélésekből ekkorra teljesen kihagyták.
A megbeszélésen jelen volt a régi ügyvezető is, de nem a megszokott arckifejezéssel. Az új, akivel alig addig találkozott, Feri és Tibi is.

• – A szélsőségek embere. – kezdte hidegen és meglepően az új ügyvezető. Mindenki más hallgatott. Majd folytatta. – Két dolgot hallottam rólad az elmúlt hetek közös munkája nyomán. Az egyik, hogy a legtapasztaltabb marós szakember vagy, akit a környéken találni lehet. A másik, hogy túl sok energiát teszel olyan ügyekbe, amik nem szolgálják a közös céljaink elérését, és keveset a fejlődésbe.

A szobában megállt a levegő. Nem volt divat ilyen nyíltan ilyen erős kritikát fogalmazni. Iván kemény tekintetét az ügyvezetőnek szegezte, de nem szólt semmit. Érezte, hogy nem kell harcolni. 

• – Ezt a füzetet azért adom neked, hogy töltsd meg tudással. A régi ugyan sokat segít nekünk, a cégnek, de nincs már benne üres hely az új dolgoknak. Feri és Tibi minden kérdésedre válaszol. Ha kell, a beszállító partnereink is rendelkezésedre bocsátják a gyártási hatékonyság növeléséhez kellő információkat. Számítok az együttműködésedre.

Ebben a beszélgetésben nem volt több. Se válasz, se kérdés. Ez ennyi volt. Annak az érzékletes kifejezése, hogy két út van. Az egyik előre visz, a másik a cég kapuján kifelé.
Furcsa érzés kerítette hatalmába Ivánt, ahogy a gépe felé sétált. Egyrészt pontosan tudta, hogy egyszerre dícsérték a szakmai tudását és hívták fel a figyelmet a hiányosságokra. Másrészt érezte, hogy jogos, bár agya ellenállt a felismerésnek.

Az első részt itt találod.

Szerző: Sipos Ádám