A nap még laposan járt az égen, a hegyek mögül is alig bukkant ki, mikor Iván már a munkahelyre ért. Elsőként, a legszorgalmasabb látszatát keltve még fél hat előtt az öltözőt maga mögött hagyva, valósággal az üzembe rohant. Szerette ő felkapcsolni a lámpákat, elindítani a kompresszort. Hasznosnak érezte magát ettől. Miközben a gépek között ballagott, majd minden munkaállomásra oda lépett. Volt, ahol csak nézelődött, volt, ahol arrébb tett ezt-azt. Apróságokat akár magával is vitt. Saját gépéhez érve aztán a fiókos szekrényhez somfordált. Óvatosan húzta ki, mintha nem az övé lenne, de éppen csak annyira, hogy keze bele férjen. Mielőtt benyúlt körülnézett, mintha a kíváncsi tekinteteket akarná elkerülni az üres üzemben. Aztán rövid tapogatás után, látszólag elégedetten tolta vissza a mindenes fiókot. Iván szemében a rosszindulat gonosz fénye csillogott.

Iván munkahelye

A cég hangulatos dombok között, egy kis falu szélén feküdt. Épületei kopottak, viseltesek, de vállalhatók voltak. A ‘80-as évek építészetének itt maradt bizonyítéka, mely csak minimális felújításon esett át azóta. Erről hatalmas kékre festett lemez kapuk és lemez ajtók tanúskodnak, melyek pár éve még kopott zöldek voltak.
Az alapvetően rendezett udvar szélein és sarkaiban hatalmas fű és gaz szolgálta a helyi élővilág nyugalmát, akiket alig ha zavart a bokrok közt erősen rozsdásodásának indult régi gépek és járművek roncsai. De a földön szétdobált, valakik elől elrejteni kívánt selejt alkatrészek sem, amit a dolgozók szórtak el itt.

A telephely üzemei egymáshoz közel helyezkedtek el, de nem egymásból nyíltak. Így az udvarra való kilépés elkerülhetetlen volt, ha valaki egyikből a másikba ment. Csak úgy az iroda is. 

A plafonon és a falakon terebélyesedő pókhálók, melyek tömérdek port és olajfüstöt gyűjtöttek az évek alatt, a helyi kozmosz kötelező részei voltak, és bár korlátozták a munkához oly szükséges fény üzembe kerülését, de legalább megfogták a böglyöket. 

A szebb napokat látott gépek egy jelentős része a néhai magyar ipar nagyszerűségét dicsérték. Ha pontosságukban nem is, tartósságukban és viszonylagos megbízhatóságukban azért midnenképp. Hagyományos esztergák, NC vezérelt szerszámmarógépek és az öreg CNC horizont.
A forgácsoló a vállalat részlegei közül a legtöbb embert, tíz főt foglalkoztatott.
Az épületben közvetlenül mellettük hegesztő és lakatos üzem volt, mely csak annyiban tért el az előbbitől, hogy több por és kevesebb szétfolyt emulzió nyom volt a padlón, és a kevésbé kedves ábrázatú kollégák itt nem az ajtó előtt, hanem az üzemben dohányoztak.
Belátva, hogy a szabályok fontosak, teljes nyugalommal szegték meg azokat. 

Volt ezen felül egy szereldének hívott, előbbiektől valamivel tisztább hely, ahol az elkészített alkatrészek összeállítása és villamos szerelése zajlott. A világos, klímával is szerelt helyiség sok szempontból kilógott a sorból, ami érződött az itt dolgozókon is. Aki pedig nem érezte, azzal éreztették.
Valójában egy igazi feszültségforrás volt ez a hely, egy végtelen wattos „pszicho erőmű„, ahol olykor olyan feszültségek  gerjedtek, amit se ember se gép, de még egy edzett földönkívüli sem képes elviselni. Az ilyen eseteknek különlegesnek nem számító nevet is adtak, hogy azok számára is érthető legyen, akik a stressz ezen szintjén már nem képesek felismerni a helyzetet. Elb@szás. Így hívták a feszültséggenerátort beindító energiát.

És minekután az alkatrészgyártó üzemekben elmaradt mérések okán, a helytelen mérettel vagy geometriával legyártott alkatrészek használhatatlanságára sokszor csak itt derült fény, ezt a helyet, azaz a szereldét mindenki utálta. 

A hibák, melyek “rendszeres ritkasággal” előfordultak a cégnél különbözőek lehettek, attól is függően, hogy hol ismerték fel őket.
A szereldében voltak tervezési, forgácsolási vagy hegesztési hibák.
A forgácsolóban jóval ritkábban, de voltak tervezési hibák, vagy a gép korából és kopásaiból adódó hibák, esetleg összeállítási hibák a hegesztett szerkezetek esetén.
A tervezőknél, akik az iroda kényelmében bujkáltak az ipari kihívások és a pszichológiai erőmű elektromos kisülései elől, gyártási hibák voltak.

De volt egy hely, ahol nem voltak hibák, mert ha voltak vagy lettek volna azt két módon is elhárították volna. Az egyik a kis sarokcsiszoló a másik a nagy. Minden felmerülő nehézség gyors és hatékony kezelésére szolgáló eszközök a lakatos csapat számára.

Egyetlen cég volt ez, legalább négy különböző részleggel, eltérő célokkal és önálló szabályokkal.

Forgácsoló Iván

Iván, a 45 évével és 25 éves munkaviszonyával tapasztaltnak számított, és ennek hangot is adott. A stratégiai jelentőségű NC horizont gép, mely a nagyméretű hegesztett szerekezetek megmunkálására szolgált elsősorban, stratégiai jelentőségről álmodó gépkezelője volt.
És jobb napjain ezt el is hitette bárkivel. De ez egy nehéz menet volt, melyet nap mint nap, újra és újra meg kellett vívnia. A harcban sokat segítettek neki az évek. Komoly eszköztárat sorakoztatott fel saját szerepének felértékelésére, a kevés munka soknak mutatására, és az újdonságok elől való menekülés totális leplezésére.
De Iván ügyes volt a mások munkájának arcátlan kritizálásában, mások szakmai tekintélyének aláásásában is.
Iván kitartó volt, mesterkedései szinte mindig célt értek. Ennek tudható be, hogy ő még mindig itt járt helyben, míg az “ellenségek” haladtak előre. 

De a legérdekesebb az volt, hogy mindez Iván belső harca, vívódása volt.
Ugyanis a középkorú NC gépkezelő valójában ügyes és tehetséges emberként élte szakmai életét. A hegesztett szerkezetek megmunkálásának gyakorlott mestere, a lehetetlen munkadarab megfogások megálmodója és megvalósítója volt. Olyan ember, aki a komfortzónáján belül valóban hatalmas szakmai értéket képviselt.

A komfort zóna azonban kicsit szűk volt. Ivánt könnyen kibillentette bármi változás, egy új kolléga, vagy egy nem megszokott feladat. Ilyenkor nyert teret másik arca, a képzelt harcok vívója.

A küzdelmeit, ahogy egy forgácsolási munkát is, alaposan előkészítette. Így a reggeli üzembejárásai során eldugot, elrejtett alkatrészek, szerszámok, vagy elállított gépek mind egy-egy lehetőség volt annak bizonyítására, hogy Iván Úr nélkülözhetetlen eleme az üzemnek.

A hajnali fiókellenőrzés, ami során annak a füzetnek a meglétét revízionálta, amibe az évek minden technikai emlékét és tudását rögzítette, szakmai önbizalmát rakta helyre. Minden reggel, még a kávé előtt szüksége volt a megérintésére.

És a kötelező rituálé után az amúgy értékes ember és szakember az “én jobban tudom, csak én tudom, majd én megmutatom“ belső lelki biztonságot teremtő tudatával elkezdte a munkát.

Iván halász volt, noha halat sosem fogott. Valójában csak a zavarosban szeretett operálni. És erre a magát egyedi gyártónak valló vállalat engedett is teret.
Mert hogy az egyedi gyártás valójában rendszeresen visszatérő egy-egy nagyméretű munkadarab megmunkálását, vagy visszatérő élelmiszeripari berendezések elkészítését jelentette. Az alkatrészek számát tekintve tehát valóban egyedi volt, a ciklikusságuk szerint valójában visszatérő munkák, amire strukturáltan, racionálisan fel lehetett volna készülni.
De mindaddig, amíg erre nem került sor, és a szokások, emlékek és a hangulat befolyásolták a munkák menetét, Iván eredményes volt saját szerepének folyamatos megerősítésében, felértékelésében.

A forgácsolóban dolgozó létszám alig több mint fele állandó, a többiek fiatal pályakezdők, vagy nemrég a környékre költözők voltak. A régiek megszokták és elfogadták a dolgok menetét. Bele tanultak vagy beletörődtek. Az újak pedig többnyire megszöktek.

A munka menete pedig igazából egy rendkívül összetett de jól felépített lelki rituálé volt.

Amikor a cég vezetője elvállalt egy munkát szóban, úgy tett, mintha ez még nem történt volna meg. Maga köré gyűjtötte bizalmasait, a régi motorosokat és az új hullócsillagokat, és egyeztetést színlelt.
A kérdés a meg lehet-i csinálni volt.
Természetesen mindig voltak kifogások, sopánkodások, de Iván, féltve szakmai tekintélyét  végül mindig mindent megoldhatónak látott.
A színjáték kettős célt szolgált. Az egyik, hogy a mindenki által törékenynek tartott Iván féle önértékelést helyre tegyék, a másik, hogy a forgácsoló üzem “megmondó” emberével való alku elejét vegye minden későbbi kifogásnak. Hisz Ivánnal meg van beszélve.

A horizontossal tartott munkamegbeszélések után az út az üzem felé nagyon hosszú volt. Mindenkivel akivel találkozott elmesélte, hogy az általa az imént kigondolt megoldás győzte meg az egyszemélyes menedzsmentet a munka elvállalásáról, ami így bevételt jelent.
És a hős megmentő horizontos diadalittasan tért vissza gépéhez.
Természetesen ha közben egy-egy elakadást látott a környezetében, segített.

Ha pedig bárki egy feladatot más, kreatívabb módon oldott meg, erősen érvelt ellene még akkor is, ha az erős érvek olykor gyenge lábakon álltak.

Iván remek ember volt, és csupán két dolgot viselt nehezen. Az egyik, ha egy kollégája valamit úgy is képes volt megoldani, hogy ehhez nem kérte a segítségét.
A másik, ha valaki elismerte az előbbit.

Irigység és féltékenység emésztette, melyekre rosszindulattal reagált. Ilyenkor a róla lekerült reflektorfényt aztán pletykák és szóbeszédek indításával próbálta visszaszerezni.

Egy nap az idősödő főnök új vezetőt vett fel, nem titkoltan a saját helyére. Az új ember kedves, érdeklődő és előzékeny volt, és érezhetően nem kért a mesékből, nem hitt a megszokásokban, és szeretett minden átgondolni, újraértelmezni, új utakon járni.

Fiatal volt, de nem tapasztalatlan. Lelkes és motivált, és folyamatokban és rendszerekben gondolkodott. Értékelte és bátorította a proaktivitást, de ami a legfélelmetesebb volt, hogy kapcsolatai révén új fajta feladatok is érkeztek az üzembe.

A régi jó bevált dolgok, a megszokások jelentősége halványulni kezdett.

Folyt. köv.

Szerző: Sipos Ádám