Az első munkahely a legtöbb embernek emlékezetes. Hogy jó vagy rossz emlék az szerencse kérdése, de a legtöbbekben mély nyomot hagy. Eldöntheti egy szép karrier sorsát, vagy elveheti a kedvet a szakmától. Az biztos, hogy az első állásinterjú, az üzemben vagy gyárban töltött első napok nem könnyűek, mikor az ember épp megéli, és nem is olyan súlyosak, mikor az évek távlatából tekintünk vissza rá.
-Állásinterjúra jöttek? – Kérdezte.
A válasz kicsit késett, mindenki a másikra várt. Így viszont egy alig érthető, egymás szavába csúszott igen sikeredett.
Délelőtt 10 óra tájban egymásnak ismerős 20 év körüli fiatalok gyülekeztek a városszéli vállalat parkolójában. Látásból ismerték egymást, beszéltek is párszor korábban, ez ma más volt. Állásinterjúra jöttek, és ha ki nem is mondták, egymás konkurenciái voltak. Legalábbis így gondolták.
Az impozáns épület üvegfalán kellemesen csillogott a délelőtti napfény, hunyorgásra kényszerítette őket, mikor a bejárat felé vették az irányt. A fotocellás üvegajtó méltóságteljes eleganciával nyílt ki előttük, inkább lassan mint gyorsan. Volt, illetve lehetett volna idejük felmérni a benti valóságot, mielőtt teljesen szabaddá válik az út, az ajtó nyitását követően mégis tétova lépések következtek. Sutyorgó tanácstalanságukat a kedves recepciós hölgy törte meg.
-Állásinterjúra jöttek? – Kérdezte.
A válasz kicsit késett, mindenki a másikra várt. Így viszont egy alig érthető, egymás szavába csúszott igen sikeredett.
A hölgy érezve a bizonytalanságot, inkább nem kérdezett többet. A pultból kilépve megkérte az urakat, hogy kövessék. A három fiú hálásan tette ezt, örültek, hogy semmi önállóságra nincs szükség. Erre már az iskola megtanította őket.
Az emeletre érve a Humán Erőforrás felirat fogadta a társaságot. A hölgy üres székekre mutatott, ahol várakozni lehetett. Udvariasan megkérdezte, kérnek-e vizet vagy kávét, de egyik fiú sem merte elfogadni.
A várakozás feszült percei nem hasonlítottak a korábban megszokotthoz. Még az iskolai záróvizsgához sem, ahol a tanár nyugtatta és biztatta őket a legjobban. Az, aki akár meg is buktathatta volna akármelyiket, a tudása alapján. De nem tette.
Hosszúnak tűnő, valójában rövid várakozás után egy helységbe vezette őket egy szintén fiatal hölgy, és egy teszt kitöltését kérte tőlük. Szájuk azonnal kiszáradt, fogalmuk sem volt mi jöhet most. Műszaki, afféle szakmai számonkéréstől tartottak. Helyette furcsábbnál furcsább, számukra értelmetlen, de legalábbis céltalan kérdések voltak.
A HR referensek újra várakozásra kérték őket, amíg a műszaki vezetők megérkeznek, hogy a szakmai interjúra sor kerülhessen.
A pszichológiai teszt kitöltése után egyenként beszélgetett velük a humán erőforrás osztály egy-egy fiatal szakembere. Szakmai motivációról, családi állapotról, tervekről érdeklődtek, illetve hosszan bemutatták a cég történetét, szerepét, jelentőségét, partnereit és egy csomó olyan dolgot, ami ezeket a fiúkat nem érdekelte. Üres fejjel, üveges szemmel hallgatták, de ami valószínűbb, hogy csak jelen voltak, mint értették. Miután megtudták, hogy a cég a profit hány százalékát költi fejlesztésre, milyen fontos itt az emberi munkaerő, a lelki és testi épség és hasonló izgalmas dolgok, újabb meglepetés következett. A HR referensek újra várakozásra kérték őket, amíg a műszaki vezetők megérkeznek, hogy a szakmai interjúra sor kerülhessen.
Félelem és rettegés a köbön. Addigra a reggeli izgalomban elmaradt evés és ivás fizikai tüneteket generált. Izzadtak, éhesek voltak, a koncentrációjuk teljesen szétesett. A légkör a vörös szőnyeggel, a kimért stílus, a távolságtartás idegen volt nekik. A levegő tele volt feszültséggel, amit egy iskolában nem szoktak meg. Leginkább egy kellemetlen orvosi vizsgálathoz és az arra való várakozáshoz hasonlított.
Két szakmai vezető jött, és mielőtt a fiúkkal egy szót is váltottak volna, bementek a HR irodába. Erről kint semmit nem tudtak, de a három fiú két pozícióra jött. Az egyik egy raktáros feladatkör, ahol a bejövő áruk kezelése és a raktárszoftver használata volt a feladat. A másik gépkezelő állás, három műszakban.
A logisztikai vezető egy kedves ismerőse kérésének eleget téve pontosan tudta előre, hogy melyik fiút „viszi”, így kiválasztva nem túl hosszú életrajzát, ki is lépett az irodából.
A másik két életrajz az üzemvezetőnél kötött ki, aki a HR referensre nézve nem kérdezett semmit, de így is választ kapott.
Bár a három fiú életének nagyon meghatározó és különleges eseménye volt az első állásinterjú, a multinacionális vállalat számára mindennapos koncepciós eljárásról volt szó. És bár egy emberre volt szükség, mindkettőjüket fel fogják venni, bízva abban, hogy egyikük legalább fél éven belül rentábilis munkavégző lesz. Optimista remények.
Az üzemvezető mire kilépett az irodából, a logisztikai részleg menedzsere már eltűnt az egyik sráccal, így a másik kettőből az egyiket kiválasztva behívta a még üres tárgyalóba.
Normál esetben szakmai témák, műszaki kérdések kerültek volna elő, de az elmúlt évek tapasztalata az volt a vezető számára, hogy csak kellemetlenséget szül, ha ezek szóba kerülnek. Válasz úgysem lesz, de a feszültség megalapozza a későbbi közös munkát. Így hát az iskolai gyakorlat, a műhelyvezető tanár és a vizsgafeladat kerültek szóba. Kétszer tíz percben futva a felesleges de szükséges látszat köröket az üzemvezető végzett velük. Eredményt nem közölt, csak megköszönte és elment.
A referens dolga volt közölni a jó hírt. Azonnal, az első körben, minden további kérdés vagy feltétel nélkül munkába állhatnak, már a következő hét első napján. A fiúk ekkorra olyan fáradtak voltak, hogy abban sem voltak biztosak, hogy azt hallják-e, ami elhangzik. Izgalommal és félelemmel teli délelőttjük után büszkén, de a világ minden bizonytalanságával távoztak az iroda épületből.
Patrikban, az egyik gépkezelő jelöltben egészen hazáig fel sem merült, hogy ami és ahogy történt, az nem egy valós, munkaerőpiaci megmérettetés volt.
Otthon aztán a család kérdéseire próbálva válaszolni derengeni kezdett, hogy valami nem kerek. Nem látta az üzemet, nem látta a gépet, nem tudta pontosan mi lesz a dolga. Édesapja lesajnáló fejcsóválása keserűséggel töltötte el, de édesanyja óvó szavai, amivel apja kritikáját tompította jól esett neki. Az iskola után, a nagybetűs élet előtt utoljára oltalmazhatja az anyja. És mint látszik, van is rá igény.
A rengeteg nyitott kérdés közt az is felmerült, hogy a következő hét első munkanapján mikor és hova kell majd menni. Összezavarodott, barátját szégyellte volna megkérdezni, apjához nem mert fordulni. Szerencsére édesanyja kiterjedt kapcsolatai és a közösségi portál okán sikerült ismerőst keríteni a cégnél, és információt szerezni.
Ügy megoldva, hétfő reggel nyolc HR osztály, szerződés írás, baleset és munkavédelmi oktatás és szólhat a metál a vasgyárban.
Patrik édesapja gúnyosan jegyezte meg, hogy a munkavédelmi oktatás hasztalan, a munkától semmi nem védi meg. De Patrik dolgozni akart. Estére kellemesen elfáradt, az otthon melege és biztonsága eloszlatta félelmeit, és a használtautós weboldalak böngészése közben gondolatban költötte a milliókat, amit majd megkeres. Hosszú vékony teste, mint egy kígyó nyúlt végig az ágyon, miközben vékony ujjai a telefon kijelzőt simogatták. Mikor anyja benézett a szobába, csak a kék fényt látta, és hogy Patrik mosolyog. Egy éretlen fiú utolsó önfeledt mosolya, mielőtt dolgozni kezd.
A recepciós pultnál feltett tétova kérdés felénél a Patrikra sem néző recepciós hölgy a tollával mutatott a lépcső felé, ahol pár napja még felvezette őt.
Az irodaépület hétfő reggel nyolckor egészen másképp festett, mint előző héten tízkor. Ember tömegek nyomultak befelé, a nap sem sütött olyan erősen, és a recepciósnak sem tűnt fel, hogy néhány tétova legény is várakozik szerződéskötésre és oktatásokra a többi, tapasztaltabb új felvételis között.
A recepciós pultnál feltett tétova kérdés felénél a Patrikra sem néző recepciós hölgy a tollával mutatott a lépcső felé, ahol pár napja még felvezette őt.
Töketlennek, bénának érezte magát, és az is volt. Remegő lábaival a lépcső felé tartott.
A HR osztály előtt most nem volt elég szabad hely, és ő nem is tudott leülni. A szerződéskötés gyorsan ment. Sorba rakták elő a papírokat, kértek iratokat, a legtöbbről azt sem tudta, hogy micsoda. Aláírta, ahol kérték. Bizonytalan kezét a remegés vezette.
A kialakult káoszban a volt iskola társát csak egy pillanatra látta, de nem beszéltek.
A balesetvédelmi oktatás egy számítógép előtt zajlott, ahol rövid videók megtekintését egyszerű tesztek követték. Hogy ne legyen baj, a teszt tetszőleges alkalommal elvégezhető volt, de Patriknak másodjára sikerült. Ezzel nem ért el komoly sikert, de ez betudható a fiatalságának és az izgalmának.
„…néhány kellemetlen és udvariatlan mondattal a tudtára adta, hogy ha nem áll be a sorba, seggbe lesz rúgva…”
A tesztek után a műszakvezető jött érte. Megváratta, majd mikor megjött néhány kellemetlen és udvariatlan mondattal a tudtára adta, hogy ha nem áll be a sorba, seggbe lesz rúgva, hogy az ilyen fiatalok hasztalanok, és hogy csak neki van baja ezzel is. Mielőtt kiderült volna Patrik számára, hogy mi az azonnali ellenérzés oka, odaértek a géphez. Ekkorra 11 körül járt az idő, a reggelin rég túl volt az üzem, sőt a hat órai kezdés miatt a műszak nagyrésze már eltelt, mindenki várta a végét.
A műszakvezető átadta a senior gépkezelő kollégának a suhancot. A gépkezelő kedvesebb volt. Kék kopott, de tiszta munkás ruháján látszott, hogy régóta viseli. Kezei vaskosak, kicsit koszosak voltak. Se óra se gyűrű nem volt rajta. Haja barna, halántékán néhány ősz hajszál. Egy kevés borosta, de nem elhanyagolt. 40 elmúlhatott, széles vállai jó kondícióról tanúskodtak.
Bemutatkozott, Zolinak hívták. Elmondta, hogy ne vegye magára a műszakvezető haragját, ő ilyen.
Zoli barátságos volt és elmesélte, hogy sok fiatal jön megy, alig marad valaki. A régi kollégák viszik az üzemet, de már belefáradtak a sok fiatal oktatásába, mert a legtöbben hamar elmennek, elviszik a beléjük tett energiát és időt. De Zoli azt is elmondta, hogy mindig van kivétel, és ő is volt fiatal. Azóta is hálás azoknak, akik segítették a betanulásban. Hangjában a jóindulat és a hála keveredett. Ha valami negatívat említett, akkor is mosolygott, és hozzátette, hogy „ez egy ilyen bicikli”.
Zoli oktatásának nem volt tematikája. Amit épp csinált, azt mondta, mutatta. De ha épp más jutott eszébe, vagy meglátott valakit az üzem járóosztályán sétálni, akkor elterelődött a szó. Patriknak nem álltak össze műszaki összefüggések. Egy hatalmas porlepte gép előtt állt, ami hatalmasokat csattant, és amin gombokat kellett nyomni. A legtöbbet használt gombok kopottak, felirataik olvashatatlanok voltak. A képernyő alig olvasható, öreg vacaknak tűnt, amit már az öreganyja is kidobna.
Egy óra után Patrik feje iszonyatosan zúgni kezdett. Bár nem tudta, de a zaj miatt nagyon elfáradt. Ivott egy kávét, amit Zoli segített megszerezni. Próbálta még hallani, amit Zoli mond, de csak azt látta, hogy beszél. Szája mozgott, kedvesen mosolygott, de az üzem monoton zaja mindent felülírt. Érzésre olyan volt, mintha minden korábban bevitt információ törlődne. A magyar ipar realitása valósággal blokkolta Patrik agyát. Látott embereket, arcokat, unott és keserű pofákat, egykedvű alakokat, akik végig mérték az új fiút. De se a lesajnáló, se az életunt ábrázatok nem keltettek Patrikban érzéseket. Teljesen eltompult.
A kép is lassan elmosódott, periférián már csak színfoltokat látott. Emberek jöttek és mentek. Néha egy-egy élesen csattanó hang bejutott a fülébe, de amúgy tompa csend. Homloka izzadt.
Zoli néha kezébe adott egy villás kulcsot, amivel meglazított egy csavart, vagy épp meghúzta, de olykor összekeverte a műveletet.
A műszak végét ipari kűrt jelezte. Addigra odaért Zoli váltója, aki bár bemutatkozott, egy szót sem szólt Patrikhoz. Zoli udvariasan megkérdezte Patrikot, hogy betalál-e az öltözőbe. Még szerencse, azóta is keresné az utat. Együtt hagyták el a gyárat.
„…azzal a határozott kéréssel állt elő, hogy lehetőség szerint mindent Patrik csináljon…”
Másnap reggel Patrik 5:30-kor az öltözőben volt. Átvette a munkásruhát, bekötötte a bakancs fűzőjét, és indult is volna. De fogalma sem volt, hogy merre. Az öltöző, zuhanyzó, kantin és az üzemhez vezető ajtók labirintusnak tűntek a számára. Választott egy ajtót, és bement a gyárba. Csendesebb volt, mint korábban. Sziszegés, egy-egy csattanás és néhány targonca hangja volt csak hallható. Hirtelen nem is tudta, hogy az előző napi emléke téves-e, vagy teljesen rossz helyen van.
Bolyongott a gépek között, egyre kétségbeesettebben kereste Zoli ismerős arcát, barátságos mosolyát. A gépek egyformák voltak a számára, és a többi ember is.
Végre aztán meglett Zoli, aki messziről intett neki.
-Melyik bejáraton jöttél be? Kérdezte Zoli.
-Fogalmam sincs. Válaszolta Patrik.
-Jah, az van a legtávolabb, de majd megszokod. Vigasztalta Zoli visszafogott nevetéssel.
Még a műszak megkezdése előtt megjelent a kevésbé kedves műszakvezető, és azzal a határozott kéréssel állt elő, hogy lehetőség szerint mindent Patrik csináljon, Zoli szoros felügyelete mellett.
Így is telt a nap. És milyen jól telt. Repült az idő. A gyár hamarosan nagyon zajos lett, de Patrik élvezte, hogy ő dolgozik.
„minden ok, már egyedül dolgozom”
Zoli mindent mondott. Patrik semmit nem kérdezett. Csak csinálta, ahogy az iskolában kellett. Ez a helyzet ismerős és komfortos volt a számára. Ha meg kell húzni meghúzom, ha meg kell nyomni, megnyomom. Ha nem jó a méret állítom, ha jó, akkor engedem. A méréseket Zoli végezte, saját bevallása szerint, hogy hasznos legyen Ő is. Leolvasta a méretet és közölte az eredményt. A mérőeszköz, ami egy furatmikro volt, Patrik számára ismerős volt, látott már ilyet.
A kaja szünetben végre összefutott iskolai cimborájával. Annak mi újság kérdésére, egy kicsit magasról indított, „minden ok, már egyedül dolgozom” volt Patrik válasza, amit a kolléga döbbent arccal fogadott. És a beszélgetés elhalt. Az üzemi reggelizés visszafogott kényelemben zajlott, és főleg gyorsan.
A nap második felében a munka folytatódott. Zoli mondta, ha kellet mutatta, mérte, diktálta, Patrik pedig végrehajtott minden utasítást. Nem kérdezett. Gyorsak voltak, megvolt a darabszám is, ami „oktatás” mellett ritka.
A nap végére egy magával elégedett fiatal fiú hagyta el az üzemet, mit sem sejtve a másnapra előkészített fekete levesről.
Hogy a következő reggel kellemetlen bolyongását elkerülje, Patrik egy élénk piros pulóvert akasztott a gépre még a távozás előtt, remélve, hogy reggel ott lesz, és megismeri.
„…rossz érzése fokozódni kezdett, mikor meglátta a műszakot indító műszakvezetőt…”
Szerencsére így is történt. Másnap reggel rövid keresés és járkálás után, a pulóver messziről szemet szúrt Patriknak, aki nagy mosollyal az arcán ért oda, és álldogállt tétován. A pulóver ugyanis ott volt, de Zoli nem. A fiú először nem gondolt semmi rosszra, pakolászott, rendezgette a dolgait, eltervezte, hogy milyen kávét iszik az automatából, és hogy milyen vagányságot mesél majd Zolinak. Aztán a rossz érzése fokozódni kezdett, mikor meglátta a műszakot indító műszakvezetőt közeledni. Zoli még sehol.
A műszakvezető aztán hidegen és udvariatlanul közölte, hogy Zoli másik gépen dolgozik, és a tegnapi remek eredmény nyomán megkezdheti az önálló munkát.
Verbális és érzelmi gyomros. Eleinte még látott esélyt, hogy el tudja kezdeni a feladatot, de lassan rájött, hogy amit előző nap csinált, az nem volt más, mint robotmunka. Távirányított biorobotként, mint egy hipnotizált rabszolga hajtotta végre Zoli minden utasítását. De fogalma sem volt, mi milyen sorrendben, milyen okból és milyen következményekkel történik. A hosszú csarnokon végig nézve látta, hogy az összes gép elkezdi a munkát, a műszakvezető pedig elsétál. Állt a kezelőpanel előtt, és újra szédülni kezdett.
„Az iskola, mások és saját maga által is becsapva.”
Ahogy eddig soha, most elgondolkodott, hol hibázta el. Mehetett volna másik iskolába, vagy elaludt volna reggel, vagy….vagy figyelt volna jobban arra, amit Zoli mond.
Eszébe jutottak a volt tanárának dicsérő szavai, és édesanyja büszke tekintete. Aztán az a mondás is, hogy „majd az iparban megtanulod.”
Ez lett volna a tegnap? Gondolta. A megtanulás egyszeri lehetősége?
Az már világos volt, hogy nem fog tudni dolgozni. Becsapva érezte magát. Az iskola, mások és saját maga által is becsapva. Nem volt dühös, csak tanácstalan.
Eszébe jutott iskolatársa meglepett arca, mikor előző nap odavágta neki, hogy egyedül dolgozik. Nem volt igaz, de igaznak hitte.
Lassan egy órája tartott a műszak, mikor váratlanul Zoli került elő. Nem kérdezett semmit, Patrik kétségbeesett arca elárulta a történet minden részletét. Zoli némán nyomta meg az összes szükséges gombot. Patrik próbálva felvenni a fonalat, figyelt, kérdezett és elkérte Zoli telefonszámát.
Zoli mosolyogva írta le egy füzetbe, és hozzátette:
-Erre egy ideig még szükséged lesz, jól rakd el.
„Nem tapasztalt még hasonlót korábban, fogalma sem volt, mi az, hogy felelősség.”
Patrik így is tett. A munka lassan elindult, önbizalma azonban nem állt helyre. A félelem is csak lassan enyhült. A gép tette a dolgát. Ezer és száz apróságra derült fény, amik könnyűnek tűntek, míg más csinálta vagy mondta. Mérni, korrekciózni, meghúzni, lazítani, megtörölni, lesorjázni. Mindezt úgy, hogy időre megy a dolog.
Patrik olyan súlyt érzett, ami bár nem volt jelen, nyomta a vállait. Nem tapasztalt még hasonlót korábban, fogalma sem volt, mi az, hogy felelősség.
Minden bizonytalanságát megosztotta Zolival, üzenetben, aki képekkel és szövegekkel válaszolt. Érezte a fiún, hogy tanulni akar, Patrik pedig érezte, hogy értékes segítségre lelt. A nap végén a műszakvezető kedvtelenül jelent, meg, mikor pedig meglátta Patrikot, értetlen mosollyal jegyezte meg, hogy meglepi, hogy még ott van.
A fiatal nem értette a megjegyzést, benne fel sem merült, hogy elmehet. Nem volt elég bátor, vagy nem volt elég önálló elszaladni.
A darabszám természetesen nem jött le a gépről, és a minőség is csak a könnyítette ellenőrzési eljáráson felelt meg.
A műszakvezető a kötelező ellenőrzések elvégzése közben csak hümmögött, majd tőle nem várt, már-már biztató kedvességgel jegyezte meg:
– No nem baj, majd dolgozunk rajta.
Hogy pontosan min kell dolgozni, Patrik nem tudta. Azt viszont sejtette, hogy nagyon sok dolog, főleg érzések és az önértékelés elkezdett a helyére kerülni benne.
Egy nagyon hosszú és rögös szakmai út állt előtte, aminek tán sosem ér a végére, de Zoli segítségével szép távot futhat be rajta. És még azt sem tartotta kizártnak, hogy ha ez az öreg művezető látja rajta az igyekezetet, az megolajozza majd kettejük kapcsolatát.
Szerző: Sipos Ádám
